Nehéz idők

Amikor minden a helyén van, valahogy nem veszed észre, hogy mennyi ember vesz körül. Van munka, van pénz, van siker, vannak esték, amikor csak úgy elindultok valahová, és mire észbe kapsz, már hajnal van. Vannak közös témák, csajok, koncertek, nyaralások, közös múlt, nagy beszélgetések és még nagyobb elképzelések. Ilyenkor könnyű azt hinni, hogy az embernek rengeteg barátja van. 

Amikor még minden jó

Hívogatjátok egymást.

- Na, mit csinálsz este?
- Megyünk valahová?
- Gyere, igyunk meg egy sört!
- Beszéltem valakivel, szerintem neked pont jó lenne.
-Ha bármi van, szólj...

És te szólsz. Miért ne szólnál? Hiszen barátok vagytok. Aki sikeres, magabiztos, akinek van munkája, pénze, terve és lendülete, azt valahogy mindenki szívesebben veszi körül. Jó vele lenni. Jó ismerni. Jó azt mondani róla, hogy "a barátom". Az ő sikere rád is visszasüt. Ha meghív valahová, elmész. Ha bulit szervez, ott vagy. Ha koncertre megy, vele tartasz. Ha szükséged van valamire, segít. Közben észre sem veszed, milyen könnyűek ezek a kapcsolatok. Nem kell sokat bizonyítani. Nem kell magyarázkodni. Nem kell azon gondolkodni, hogy a másik miért keres. Keres, mert keres. Te pedig visszahívod, mert miért ne hívnád vissza?

A szétesés szélén

Aztán egyszer csak valami elromlik. Meginog a biztonságod. Megszűnik a munkahelyed. Elveszíted azt a pozíciót, amiről azt gondoltad, hogy biztos pont lesz az életedben. Hirtelen nincs ott a fizetés, nincs ott a napi rutin, nincs ott az a fajta magabiztosság sem, amit addig észre sem vettél magadon. Még nem félsz. Azt mondod: majd lesz másik. És tényleg. Miért ne lenne? Ott vannak a barátaid, akikre mindig számíthatsz. Mindig? És telnek a hetek. Aztán a hónapok. A telefon egyre ritkábban csörög. Eleinte még hívnak, kérdezik, hogy mi újság, hogyan alakulnak a dolgaid. Azt mondják, utánanéznek ennek-annak. Ismernek valakit, majd beszélnek vele. Van egy ötletük. Van egy kapcsolatuk. Hiszel nekik, mert hinni akarsz. Mert hinned kell.

"Persze, segítek." elhiszed. Nem azért, mert naiv vagy. Hanem mert korábban is segítettetek egymásnak. Legalábbis azt hitted. Aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy már nem keresnek. Te még hívod őket. Nem veszik fel. Később visszahívnak. "Bocs, nagyon be vagyok havazva." Persze. Megérted. Mindenkinek lehet dolga.

Ébredés

Hívod később. Kicseng. Ennyi maradt az egészből? Talán kezded felfogni, hogy mi történik most körülötted. Ott belül csendben jelzett a csengő. Egy idő után már csak nézed azt a rohadt telefont. Nem nyúlsz a gombok felé. És akkor történik valami furcsa: rájössz, hogy tulajdonképpen nem haragszol, csak értetlenül állsz az egész előtt. Hiszen tegnap még együtt nevettetek. Tegnapelőtt még azt mondta határozott mosollyal, hogy számíthatsz rá. Most pedig úgy viselkedik, mintha valami kellemetlen betegséged lenne. Mintha nem akarna túl közel kerülni hozzád. Mintha attól félne, hogy rád is ráragad valami abból, amiben éppen vagy.

A pénz fogy. A lehetőségek fogynak. És velük együtt valami más is elfogy. A barátok száma. Először csak néhányan tűnnek el. Aztán egyre többen. A nagy társaságból lassan kis csoport lesz, abból pedig legfeljebb két-három ember. És egyszer csak ott állsz egy olyan élet közepén, amelyről korábban azt hitted, hogy tele van kapcsolatokkal, és rájössz, hogy valójában alig maradt valaki.

A remény

Ketten. Hárman. Jó, ha ennyien. Ők nem kérdezik, hogy most mennyi pénzed van. Érdekli őket, hogy van-e már melód. Nem nézik, mit tudsz nekik adni. Felveszik a telefont. Keresnek. Ami a legfontosabb most: meghallgatnak. Meghívnak egy sörre. Eljönnek. Leülnek melléd egy kávéra dumálni egyet, és nem akarnak tőled semmit. Csak ott vannak. Ők tudják, hogy ott a helyük.

És éppen ekkor érted meg, hogy mi a különbség a barát és a barátnak nevezett ember között. Aki csak a jó napjaidon van melletted, az lehet haver, ismerős, üzleti kapcsolat, ivócimbora, bulipartner, bármi. De attól még nem barát. A barátság ugyanis nem akkor kezdődik, amikor minden rendben van. A barátság akkor mutatja meg magát, amikor semmi sincs rendben. Amikor nem tudsz visszaadni semmit. Amikor nincs meghívás, nincs buli, nincs lehetőség, nincs kapcsolat, nincs pénz, nincs siker. Amikor csak te maradsz. Meg az, amilyen ember valójában vagy. Persze, ezt könnyű mondani. A valóságban nem egyszerű. Mert amikor elfogy a pénz, nemcsak a pénzed fogy el. Fogy a türelmed is. Fogy a magabiztosságod. Fogy az erőd. Egyre több ajtón kopogtatsz, és egyre többször hallod azt, hogy "majd jelentkezünk".

Magányos harc

Nem jelentkeznek. Újabb ajtó. Újabb telefon. Újabb e-mail. Újabb remény. És közben egyre inkább érzed, hogy te hiába tudod, hogy jó vagy, ebben a világban önmagában az sem mindig elég. Kapcsolatok kellenek. Ismeretségek. Valaki, aki felveszi a telefont. Valaki, aki azt mondja: "Ismerem őt, beszélek vele." És tényleg megteszi.

Te pedig állsz, és azt gondolod: Megoldom. Mert mi mást tehetnél? Megoldod. Legalábbis ezt mondod magadnak. Csakhogy közben telik az idő. A pénzed fogy. A lehetőségeid fogynak. A határozottságod pedig bizonytalansággá változik. És ezt az idegenek megérzik rajtad. Valahogy mindig megérzik, ha valaki bajban van. És furcsa módon azt is, ha valaki már kezd kifelé jönni belőle. Az előbbitől sokan távolodnak. Az utóbbihoz már könnyebb közel kerülni. Mert az ember nem mindig a másik emberhez vonzódik. Inkább ahhoz vonzódik, ami körülötte van. A lehetőséghez. A sikerhez. A jókedvhez. A kapcsolatokhoz. Ahhoz az élethez, amiből neki is jut egy kevés. És ezt akkor érted meg, amikor egyedül ülsz a sötétben. Amikor tényleg úgy érzed, hogy nincs tovább. Amikor megfordul a fejedben, hogy egyszerűbb lenne feladni.

Vissza az életbe

Aztán mégsem adod fel. Mert ilyen az ember. És ilyen az élet. Ahogy a mélybe rántott, ugyanúgy felemel. Örökké nem eshet. Kinyílik egy ajtó. Akad egy ember. Megcsörren a telefon, egy ötlet, egy lehetőség, egy véletlen találkozás. És megint elindul valami. Nem egyik napról a másikra. De elindul. Lesz munka. Lesz pénz. Lesznek új lehetőségek. Visszatér a magabiztosságod. Megint tudsz nevetni. Megint van kedved emberek között lenni. És persze...

A telefon kijelzőn ismerős nevek jelennek meg.

- Szia! Ezer éve nem beszéltünk!

- Na, mi van veled?

- Hallottam, hogy jól alakulnak a dolgaid.

- Mikor találkozunk?

És megint ott vannak. Újra körülvesznek. Azok, akik a nehéz időkben eltűntek. Mintha mi sem történt volna. Mintha nem lett volna az a hosszú idő, amikor egyetlen egyszer sem kerestek. Mintha nem lett volna az a néhány hónap, amikor szükséged lett volna rájuk. Mintha nem mondták volna egyszer sem, hogy "számíthatsz rám", aztán amikor valóban számítottál volna, sehol sem voltak.

És te már máshogy nézel rájuk. Nem haragszol. Legalábbis nem feltétlenül. Nem kell jelenetet rendezni. Nem kell számonkérni őket. Nem kell azt mondani, hogy "hol voltál, amikor szükségem lett volna rád?" Mert tudod a választ. És ami még fontosabb: most már te is tudod, hogy hol van a helyük az életedben.

Újra a forgatagban

Örülj annak, hogy újra itt vannak. Nevess velük. Igyál meg velük egy sört. Üljetek be egy kávéra. Dumáljatok a telefonon órákig azokról a "férfi dolgokról". Menj el velük bulizni, ha jól esik. Ne legyél keserű. Csak többé ne keverd össze őket azokkal, akik akkor is ott voltak, amikor nem volt mit ünnepelni. Mert egyszer minden véget ér. A jó is. A rossz is. A siker is. A kudarc is. A pénztelenség is. A magány is. Ahogy az élet újra és újra változik, az emberek is jönnek-mennek mellettünk. Ez talán nem is baj. Csak közben érdemes megjegyezni, hogy ki ült melletted akkor, amikor még senki nem tudta, mikor lesz vége.

Mert a nehéz időknek van egy kegyetlen, de fontos tulajdonságuk: elvesznek tőled egy csomó mindent. De adnak is valamit, amit jó időkben soha nem tudnál megszerezni. Megmutatják, hogy kik azok, akik MINDIG melletted állnak, és kik azok, akik CSAK melletted álltak. A kettő között egy egész élet a különbség...

Írta: Fiery