Nagyágyúk és kishalak

Néhány héttel ezelőtt Judas Priest-koncerten jártam, aztán megnéztem a Hollywood Vampires buliját, pénteken pedig a Deep Purple lépett fel. Húúúú! Mivel rengeteg hazai koncertre járok, volt elképzelésem arról, mit fogok hallani a metál isteneitől. A hírnevet elosztottam az életkorral, és úgy voltam vele: lesz, amilyen lesz. Ki tudja, láthatom-e még őket élőben. Egyáltalán: életben. Nem voltak nagy elvárásaim.

Tudom, hogy minél nevesebb egy előadó, annál csiricsárébb tud lenni a koncertje. Óriási kivetítők, hihetetlen fények, látványos pirotechnika. A mai generáció egy részének ez már maga a csúcsok csúcsa. A hangszeres tudás másodlagos, a három percnél hosszabb dalokat unják, egy dolog érdekli őket: a látvány. Tudom, mert rengeteg ilyen fiatalt ismerek.

És hát a hazai zenekarok többsége sem kényezteti el túlságosan a közönséget. Akad olyan énekes, aki több mint két évtizede úgy lép fel, hogy a bulikon gyakorlatilag egyetlen hangot sem énekel. Régebben nem mert, ma már nem tud. Szomorú, hogy valaki szinte nulla produkcióért kap fizetést. De talán még szomorúbb, hogy a rajongók nagy része pontosan tudja, mi történik, mégsem vonja le a megfelelő következtetést. Telt házas koncertek biztosítják a folyamatos, óriási bevételt – a semmiért.

És a rossz példa ragadós. Egyre többen veszik át ezt a módszert. Nem feltétlenül azért, mert ne tudnának énekelni – bár olyan is van, aki a harmadik szám után kifullad –, hanem azért, mert a közönség már CD-minőséget vár el az élő koncerten is. Ezért van az, hogy rengeteg banda megreked a kis klubok magányában, tíz-hatvan, hetven néző előtt. Nincs pénzük technikára, nincs pénzük látványra. Egy valamiben viszont hagyományosan gondolkodnak – és ezzel maximálisan egyetértek: egy rockzenekarnál a playback a fizető közönség komplett átverése. Maradnak becsületesek.  Ami viszont nálunk a szegénység garanciája. Olyan frontemberek is vannak, akik énekelnek ugyan, de hangkiegyenlítővel, extra technikai segítséggel. A megkopott hangjuk ettől néha torzabb, gyerekesebb lesz, de legalább nem hamis. Félnek. És érthető. A legcsendesebb túlélők pedig azok, akik folyamatosan "fiatalítják" a zenekart, így nem kopik a torok, nem fárad bele a gitáros.

Látom, mit művelnek azzal az emberrel, aki harminc-negyven éve még az ország egyik legszilajabb torka volt, ma pedig már csak falzettben képes elénekelni ugyanazokat a dalokat. Ő legalább becsületesen megpróbálja. Az irigyek mégsem azt kezdik ki, aki egy hangot sem ad ki magából, vagy géppel énekel, hanem azt, aki kiáll, és a megkopott, eredeti hangján próbálja a lehető legjobban elénekelni, amit valaha tudott.

A Judas Priest előtt jártam az újpesti falunapon. Megvolt a név, megvoltak a fények, még basszusgitárosból is kettő volt, az énekesnő pedig Temus segítséget használva gyerekhangon visított. Vagyis gép segítségével. De bakker, az diszkózene. Pont nem érdekel, hogyan adják el ugyanazt a gagyit ötven év után is. Ebben a kategóriában tényleg más a mérce. Kiegészítővel, playbackkel, mindegy. A lényeg a közönség táncolási és nosztalgiaigényének teljes körű kielégítése.

Aztán elmegyek a Judas Priest koncertjére, és majdnem letérdelek. Rob Halford 75 évesen olyan hangokat ad ki magából, hogy csak nézek. Nem fújtat, nem liheg, és olyan magasra viszi fel a hangját, amit én még fütyülni sem tudok. Először azon gondolkodtam, hogy neki is van-e valami olyan kütyüje, mint a pirospöttyös nyakkendősnek, vagy szép emlékű Erdős Péter kedvenc énekesnőjének – csak egymillió dollárral drágább változatban. Az is megfordult a fejemben, hogy talán már a mesterséges intelligencia dolgozik a háttérben, hogy a nagypapa kiénekelje a magas C-t.

Egészen addig, amíg el nem mentem a Hollywood Vampires koncertjére. Bakker. Soha nem voltam Alice Cooper-rajongó. Most már az vagyok. Az úriember a 79. életévében jár, és úgy mozgott, úgy táncolt, és olyan jól énekelt, hogy csak pislogtam. Hogy a fenébe? A bulin nem voltak sokan. Talán a három éve elmaradt koncert botrányos emléke miatt, talán azért, mert sokan egyszerűen nem tudták, kik alkotják a zenekart. A Karib-tenger főkalóza, Johnny Depp volt a leggyengébb láncszem a maga alibigitározásával. Oké, a látványkonyha megvolt, a végén pedig a bemutatáskor előhúzott egy majdnem félperces szólót is. De ennél több nem volt a srácban. Ennél még Segal Pista is többet mutatott. Viszont az asszonyok kifejezetten miatta jöttek az Arénába, és minden egyes kamu megmozdulásánál felsikoltottak és vastapsban törtek ki. Ilyen ez a popszakma. Joe Perry is nagyot alakított, de a csúcsok csúcsa, a zenekar motorja Alice Cooper volt. Bazdmeg. 79 évesen. Itthon meg már a 40 éves gitárosnak migrénje van, meg undorodik a színpadtól. Szóval bizonytalan önmagában.

Péntekre meghívást kaptam a Deep Purple koncertjére. Gondoltam – ahogy sokan velem együtt –, hogy el kell menni, mert nagyon úgy fest, ez lesz az utolsó. A legnagyobb nevek már a nyolcvan körül vagy afölött járnak. Húúúú. Gondoltam, akkor is megéri. Mégiscsak a világ egyik leglegendásabb zenekara, ráadásul három őstaggal is. Aztán ahogy bejöttek, és ahogy játszani kezdtek…

A hazai harmincas zenészek is példát vehetnének tőlük. Mivel folyamatosan tapasztalom, hogy mennyire bírják a bőven 70 feletti frontemberek, a legnagyobb meglepetés ezúttal Ian Paice, a dobos volt. Ritkás ősz haj, ráncokat takaró napszemüveg, pókhas. Otthon dédunokák. Na, mondom, ahogy a hazai utánzóknál megszoktam: ez is alibizni fog. Sebaj, a Deep Purple így is megéri. Lófaszt! Olyan pontosan és olyan erővel dobolt, hogy az már tanári. Ilyet itthon már egy ötvenévestől sem feltétlenül vár el az ember, nemhogy egy olyan zenésztől, aki már túl van a nyolcvanon. Zseniális. Ian Gillan pedig Halfordhoz és Cooperhez hasonlóan rengeteg mindent kiénekelt, és végigmozogta ő is a produkciót. Persze, az elején volt néhány kis hamisság, de aztán bemelegedett a torok, és minden a helyére került. Persze, erre mondta Kálmán Gyuri, hogy akkor miért nem kezdték a negyedik számmal?

Félelmetes, hogy ezek mit műveltek. Mit mondjak. A három koncert után már egyáltalán nem gondolom, hogy bármelyikük kamuzna, vagy technikai segítséggel művészkedne a színpadon. Azt hiszem, ezek az örök fiatalok még mindig tudnak. És ami talán még fontosabb: egyik koncert sem elsősorban a látványelemekről szólt. A dalokról szólt. És azok minél hitelesebb előadásáról.

Mit tanultam ebből?

Lehet persze azt mondani, hogy ott van pénz, idő, technika és szakmai háttér arra, hogy a zenész megfelelően felkészüljön, rendben legyen a hangja, és kiénekelje a magas C-t. De valóban csak ennyiről lenne szó? Nem lehet, hogy közben nálunk működik a másik recept? 

"Beleszarunk. Elkamuzzuk. Ezek úgyis mindent bezabálnak." Nem azért fakulnak ki egyes előadók, mert öregszenek. Persze, az életkor is számít. De nem lehet, hogy legalább ennyire számít az is, hogy mit várunk el tőlük? Ha a közönségnek mindegy, hogy valóban énekelnek-e, akkor miért is erőltetnék magukat? Kifizetik a drága belépőt, csak "élőben" hallhassák ugyanazokat a dalokat, amelyek negyven éven keresztül naponta többször szóltak a rádiókban. Elmennek a Barba Negrába vagy az Arénába, és azt akarják hallani, amit negyven éve. Pont úgy. És ha ezt gép énekli helyettük? Ha egy technikai trükk segít? Ha a zenész már csak eljátssza, hogy zenész? Kit érdekel? A közönség megkapta, amiért fizetett. Vagy legalábbis azt hiszi.

És itt van az egész történet legszomorúbb része. Lehet csalni. Lehet kamuzni. Lehet géppel énekelni. Lehet playbackelni. Csak legyen elég hangos, elég látványos, és szóljon ugyanaz a sláger, amit már negyven éve ismerünk. Ebből ugyanis nagyszerűen meg lehet élni. Akkor meg minek erőltessük. Sajnos.

Írta: Fiery