Magyar hontól Svédországig, és vissza - Bela Svärdmark interjú 1-2. rész

Bela Svärdmark nevét itthon, Magyarországon a SAFARI nevű első magyar-svéd közös rock formációból ismerhetjük. Ebben az együttesben játszott együtt Papp Gyulával és Varga Miklóssal. Béla élete 1956 óta kész kalandregény - egy szellemi szafari. Az interjúban elmeséli, hogyan ismerkedett meg a gitárral, és ezen keresztül a zenével. Hogyan került 14 éves korában már a világsztárok közelébe és mit jelent neki Eric Clapton, B.B. King, és a Fleetwood Mac muzsikája? Általa megismerhetjük, hogy hogyan is működik a zeneipar egy külföldön élő magyar zenész szemével. Kellemes olvasást mindenkinek! (Fiery)

1. A nehéz időszak mindig segít

Irány az új világ

Itt születtem Budapesten 1952. május 14-én. Négy éves voltam, amikor 1956. november 26-án édesanyámmal (Erzsébet, 30 éves), nagymamámmal (Júlia, 60 éves), és a bátyámmal elhagytuk Magyarországot. Még ez év december 10. napján kerültünk Svédországba, pont a Nobel napon.

A határátlépés nem volt olyan veszedelmes számunkra, mint sok másik embernek. A határon állt két fiatal határőr és minden gond nélkül átengedtek minket. Rám néztek meg a bátyámra, aki már 10 éves volt és azt mondták nekünk, hogy átmehetünk, de csak azzal a feltétellel, hogy nem felejthetjük el sem a hazánkat sem a magyar nyelvet. Határozottan megígértük és ezt azóta is szigorúan betartjuk. Megtanultam saját magamtól írni és olvasni, anyu pedig mindig az anyanyelvünkön beszélt velünk. Nem mondom, hogy jól beszélek magyarul, de jobban, mint sokan mások, akik külföldön élnek. Ha megkérdeznek engem bárhol a világon - hogy honnan származom -, mindig azt felelem, hogy magyar vagyok, csak máshol élek. Magyarország nekem nem külföld, hanem a Szülőhazám. A szívem mélyén ott lapul öröm és fájdalom, álmok és összetört ábrándok, közeledés és eltávolodás. Mindezeket megírtam egy dalban: Szó ami szó - Magyar vagyok én címmel.

A zene utáni vágyakozás

Nagyon korán odafigyeltem már a zenére, de akkor még nem a bluesra, hanem a rock and rollra. Amikor a többiek gyermekdalokat hallgattak, én Elvist meg Little Richardot, ami azért elég nagy különbség volt az évfolyamtársaim és én közöttem. Az amerikai zene felgyújtotta bennem a "tüzet", amit azóta sem lehet eloltani. Hét évesen, 1959-ben Karácsonyára megkaptam anyukámtól az első gitáromat. Játszottam rajta egy hétig, majd ott porosodott a sarokban, nem is nyúltam hozzá hosszú évekig. Ebben az időben egy nagyon kicsi városkában, Säterban (3.000 fős település) laktunk. Én már akkor segítettem anyukámnak, például fordítottam neki, amikor elmentünk vásárolni vagy az orvosnál. A szomszédunk a filmszínházban árulta a belépőjegyeket és minket minden filmre ingyen beengedett. Pillanatok alatt megszerettem ezt a világot és a mai napig is nagyon szeretem a filmeket.

Anyu őstehetség volt találékonyság terén, mindig kitalált valamit hogyan tudná "vastagítani a bukszát" a háztartáshoz. A varrás mellé télen készített szaloncukrot és papírvirágot, nyáron szedtünk gyöngyvirágot, stb és ezeket eladtuk a helyieknek. Säterbe jártam az első három és fél évet iskolába. Nagyon szerettem az iskolát, mert rendkívül nagy volt a tudásszomjam már akkor is.

1962-ben költöztünk Örebroba. Nekem ez a város New Yorknak tűnt, mivel összemérhetetlenül nagyobb volt, mint ahol addig éltünk. Egy kicsit ijesztő volt új osztályt kezdeni év közben, de gyorsan sikerült honosítani magam. Mivel ügyes gyereknek számítottam sportban, hamar elfogadtak a társaim.

Mint a legtöbben az én generációmból, én is a Beatles zenéjével ismerkedtem először 1962-ben. 1963-ban Karácsonyra megkaptam anyutól a Please Please Me albumot, ez volt életem első nagylemeze. Ennek az albumnak az a híres története, hogy egy nap alatt játszotta fel a zenekar. Egyetlen szám nem volt meg: a Twist And Shout, akkor azt mondta John Lennon: rendben, csináljunk egy felvételt, lesz amilyen lesz, és pont az a szám lett az egyik legnagyobb sikerük annak idején. A lemez hatására újra elővettem a gitárt és elkezdtem játszani autodidakta módon. A mai napig megvan az a vastag zenetörténeti könyv, amiben van néhány oldal a gitárról és ami abban volt, azon keresztül tanultam meg lefogni az első akkordokat. Idővel egyre jobban ment a sikálás, ezért 14 évesen megkaptam az első elektromos gitárt.

Egy szép szeptemberi napon, születésem másnapján az iskolában tornanap volt. Kimentünk a focipályára, ahol magasugrást, futást gyakoroltuk. Túl voltunk a futáson, meg a távolugráson és a magasugrás következett, de érkezéskor úgy estem, hogy eltörtem a kezemet. A tanár elvitt a kórházba és begipszelték a karomat, otthon meg várt az új gitár! Az orvos azt mondta, hogy három hétig nem szabad használni semmire a kezemet. Tudod ki bírta ki, hazamentem és már gyakoroltam is. Volt azonban egy olyan gyakorlat, amivel megrándítottam a kezem, és ez a mai napig bele nyilall. Szerencsére nagyon gyorsan tanultam, valahogy ráéreztem az ízére. Két év telt el, és már jobb voltam, mint a nálam 5-6 évvel idősebb srácok. Én voltam az első, aki játszott "slide gitárt" az egész környéken.

Az első zenekarok

1965. június 5-én járt a városban a The Who együttes, akkor még nem voltak annyira népszerűek, ez a My Generation lemez megjelenése előtt történt. Egyébként Örebro rock központnak számított, hiszen fellépett itt a The Rolling Stones, Spencer Davis Group, The Kinks, John Mayall, The Troggs, Downliner Sect, Manfred Mann, The Hollies stb stb. Úgy jutottam be mindig a színpadok mögé, hogy ismertem az őröket, akik tudták, hogy én is zenélek. Rám néztek, és azt mondták: -Bélus, menj csak be. Elég kis városban élek (150.000 lakos). Jöttek a nagy sztárok, én meg 14-16 évesen, nem is tudtam volna semmi rosszat csinálni. Azt gondolták, hogy autogramot kérek meg beszélgetek velük. Rengeteg koncert volt itt a '60-as években. Stockholm után Örebro volt a svéd beat centrum. Én az összes koncerten ott voltam, rendkívüli szerencsésnek vallhatom magam.

1967-ben a kedvenc zenekarom a Cream együttes jött, ekkor már két éve gitároztam és ott játszottak a mi városunkban november 17-én. Egy héttel előtte jelent meg a második albumuk a Disraeli Gears. Emlékszem, hogy bementem az öltözőbe, és kaptam tőlük autogramot. Megkérdeztem Eric Claptontól, hogy a Sunshine Of Your Love-ban hogy fogja le a hangot, Ő előzékenyen megmutatta nekem. Nagyon sokáig én voltam a környéken az egyetlen gitáros, aki pont úgy tudta lefogni a hangokat, mint Clapton az eredeti lemezfelvételen! Ginger Bakertől kaptam egy dobverőt. Peter Brown, aki a szöveget írta, később felhívott telefonon, de arról majd később mesélek. Én nem csupán rajongó akartam lenni. Engem valóban izgatott egy-egy technikai bravúr, érdekes megoldás, így amikor bejutottam az öltözőbe, rögtön ez iránt érdeklődtem. Úgy látszik, kiült arcomra az őszinte kíváncsiság, mert mindig szívesen segítettek, türelmesen magyarázgatták, mutatták ezt vagy azt a fogást.

Az első megmérettetés

Az első zenekarommal elindultunk a Kindred Soullal egy tehetségkutató vetélkedőn. Betanultunk két számot, lejátszottuk az elsőt - én inkább csak gitározok, mint énekelek, azért fontos, hogy egy jó énekes legyen a zenekaromban -, amikor az énekes szólt, hogy most inkább játsszuk a James Brown híres dalát, az I Feel Good remekművet. Mérges lettem, mert alig próbáltuk, és szerintem nem ment még úgy, ahogy szerettem volna. Odaléptem hozzá és mondtam neki, hogy ha most ezért nem nyerjük meg a versenyt, akkor fogom a gitárt meg a Marshall-erősítőmet és elmegyek haza. Nem hitte el, hogy tényleg kilépek. Végül csak második helyet értük el, úgyhogy dühömben hazavittem a gitárt meg az erősítőt. Amit egyszer eldöntök, azt betartom, még ha néha sajnálom is később! Sok blues zenész mai nap nem gyakorol, úgy vannak vele, hogy majd improvizálnak valamit. Ez a srác még mindig ott tart, ahol '68-69-ben, még a mai napig nem tud kottát olvasni. Nagyon nagy a különbség, akikkel ő, meg akikkel én találkozom. Ha sajnáltam is, azért nem bántam meg, hogy ilyen makacs voltam!

Anyukámnak volt egy saját varrással foglalkozó kis cége, és szegényke dolgozott éjjel-nappal, hogy minket mindennel el tudjon látni. A bátyám 1964-ben kapott egy új Opel Kapitány autót a 18. születésnapjára, nekem vette a hangszereket, lemezeket és a koncertbelépőket. Néztem a lemezborítókon a divatos cuccokat és mikor nagyon megtetszett egy ruha, akkor anyu megvarrta nekem. Ő általa mindig egy "dandy" voltam, akit sokan irigyeltek. Hálás voltam neki ezért egész életemben. Anyunak óriási nagy szíve volt! Mindenkin segített, ahogy csak bírt, a családot és családon kívül is karitásszal. Ezt a tulajdonságát megörököltem tőle. Már több mint 30 éve én is minden hónapban küldök pénzt a Vöröskeresztnek és egyéb jótékonysági célokra.

2. A tudatos jövőépítés

Egy nap, amely megváltoztatta az életem...

1968. május 11-én, amikor az első Fleetwood Mac koncert volt itt, akkor is bementem az öltözőbe. Jeremy Spencer gitárját nézegettem, és észrevettem, hogy nincs jól behangolva, csak akkordra. Én meg visszahangoltam normálisra, és ekkor belépett Jeremy és kérdezte, hogy mit csinálok. Egyből rávágtam, hogy behangolom a gitárt, mert el van állítva. Az egész Fleetwood Mac zenekar röhögött, és akkor megmutatta nekem Jeremy, hogy ez akkordra van belőve és ezen bottleneck (slide) gitárt kell játszani. Ez nekem akkor újdonság volt. Mi lett volna, ha nem tudja meg és kimegy a színpadra az elhangolt gitárral? Játszottak egy dalt, a Shake Your Moneymaker, amit akkor a koncert előtt Jeremy megtanított nekem. Egyszer Peter Greentöl megkérdeztem, hogyan kell lefogni a gitáron a Black Magic Woment, és ő is nagyon szívesen megmutatta a titkot.

Az az este, ami az én életemet megváltoztatta az 1968. november 23. amikor jam session volt a koncert után. A buli előtt beszélgettem az öltözőben Fleetwood Mac zenészeivel meg Peter Greennel (a mai napig őrzöm a mindenki által dedikált belépőjegyet), majd kisiettem, hogy a legjobb helyről láthassam a műsort. Fényképeket csináltam és be is játszottam a koncertet. A Power House blues klub-ban a koncert után ücsörögtem a földön, a dobogó Mick Fleetwood előtt. Egyszer csak leszól Peter Green, hogy gyere csak fiacskám, és akkor felmentem én is zenélni velük. Játszottuk a Shake Your Moneymaker-t, meg a Stop Messin' Round-ot (ez sok gitárosnak a kedvenc dala). Óriási érzés volt, majdnem szürreális, hogy ott állhattam a példaképeimmel egy színpadon, ez az este olyat hozott ki belőlem meg a gitáromból, hogy még a Fleetwood Mac tagokat meg a közönséget is meglepte, igazán tetszett nekik. Én szeretek improvizálni, jön az ihlet belülről és ilyenkor az ujjaim engedelmeskednek. Ezt a két dalt minden koncerten a mai napig eljátszom. Akkor már technikai gimnáziumba jártam, amiért később elektromérnök lettem. Az egyetlen előny ezzel a papírral az, hogy az ízlésem szerint be tudom lőni az erősítőimet és a gitáromat.

A november 23-a nekem privát szinten is egy elvarázsolt este volt, mert akkor találkoztam egy norvég lánnyal, akivel utána öt évig jártunk együtt. Nem csak nekem volt ez egy fontos nap, hanem a Fleetwood Mac hangmérnöke, Stuart "Dinky" Dawson is akkor találkozott össze egy svéd lánnyal, Marianneval. Ők is hosszú évekig voltak együtt. Dinky meg én jó barátok lettünk és mai napig tartjuk a kapcsolatot, küldünk zenei felvételeket, karácsonyi üdvözleteket egymásnak. A Fleetwood Mac után Dinky dolgozott több világsztárral: The Byrds, B.B. King, Jeff Beck, Steely Dan, Joni Mitchell, Lou Reed stb. Eric Clapton nagyszerű zenész, nem véletlen, hogy B.B. Kinggel is készült egy közös albuma - Riding With The King. Jó érzés lehetett neki. Én úgy figyeltem fel B.B. Kingre, hogy Eric Clapton és Peter Green is mindig arróla beszéltek, hogy ő inspirálta őket.

A Blues Király B.B. King itt játszott nálunk Örebroban 1969. május 10-én. Először a Fleetwood Mac-kel volt egy egyhetes turnéja Angliában és utána érkezett Svédországba pár állomásra. Én akkor is bejutottam és rengeteget beszélgettünk. B.B. King 44 éves volt és akkor állt szakmai sikereinek a csúcsán. Odajött hozzánk a dobos, mert hallotta, hogy komoly témában vagyunk (17 éves voltam még csak) és megkérdezte tőlem, hogy szólt a dob? Azt feleltem, hogy a pergő dobja elég keményen volt meghúzva, a te dobod nagyon jó szólt, röviden, nem volt visszhang. Mike Vernon, a Blue Horizon cégek lemezproducere adta ki a Fleetwood Mac albumokat, és néhány régi B.B. King lemezt. Nemrég tudtam meg, hogy Mike a Fleetwood Mac lemezkiadója csak egy éves szerződést kötött velük, és utána jött a Fleetwood Mac-hez egy új menedzser Clifford Davis személyében. Ő meg nem szólt, hogy lejár pár nap múlva a szerződés, csak csendben számolta a napokat és amikor lejárt a szerződés március 11-én, felhívta Mike-ot, hogy ne haragudj, de tegnap óta nincs zenekarod. Ez azért volt ciki, mert egyébként jó barátok voltak Mike Vernon és a Fleetwood Mac tagjai. Pont ez idő alatt volt az Albatross világsiker, és az még a Blue Horizon cég kiadásában jelent meg. Kérdeztem Mike-tól, hogy hol van Fleetwood Mac és azt felelte, hogy nagyon elfoglaltak mostanában. Nem akarta elárulni nekem, hogy így meghúzták az orrát. A következő nagy törés az volt, amikor Peter Green kiszállt a Fleetwood Macből. 1970. május 23-án volt az utolsó közös fellépésük. Nem a zenébe unt bele, hanem a sok marakodásba, mint a fenti sztori is a Blue Horizon szerződéssel.

Meg is lepődöm magamon, ha visszagondolok, hogy mertem ezeket akkoriban megtenni. Olyan volt az egész kamaszkorom, mintha egyenrangú zenész lettem volna velük. Talán annak kellett volna lennem, aki keresi az új tehetségeket, mert a mai napig úgy vagyok vele, hogyha látok egy filmszínészt még gyermekkorában megállapítom róla, hogy valamikor még nagy sztár lesz. Tíz év múlva pedig valóban az. Így vagyok a zenészekkel is. Egyből hallom, hogy ez jobb, mint a többi.

Híres vagy elismert

Örebro környékén, ahol lakom, az egyik legnagyobb zenekarnak számítunk - akkor és mostanában is -, és amikor jöttek a nagyok Stockholmból, mint Janne Schaffer (ABBA gitárosa), aki beszállt később a SAFARI-ba is, mi voltunk az elő banda, sokan beszartak, hogy nekik kell utánunk játszani, olyan sikeresek voltunk. Amikor beindult a zenekar, mentünk Stockholmba, meg kisebb városokba is fellépni, miközben még mindannyian iskolába jártunk. 1971-ben vettem az első Gibson Les Paul gitárt, nagyon örültem neki, mert Eric Claptonnak és Peter Greennek is ilyen gitárja volt!

1972-ben hívtak be katonának, de ott is szerencsém volt, mert az volt az utolsó év Svédországban, amikor még létezett katonazenekar, később ez privátra váltott. Kilenc hónapig voltam katona, amikor a többiek a sárban, a hóban másztak, akkor én meg a békés, meleg teremben zenéltem. Még katonaságom ideje alatt kezdett lassan kialakulni a The Blue Pearls együttes, ami a mai napig létezik. Én akkor 20 éves voltam, de voltak 50-60 közöttiek is a zenekarban. Ott született meg a gondolat, hogy csináljunk inkább egy saját zenekart. Én már akkor vezető típus voltam, nagyon tudok fókuszálni, hogy mi fontos és mi nem. Szerintem a mai napig csak két fajta zene létezik, jó és rossz. Szóval elindítottam a The Blue Pearls együttest. Akkor vettem egy Orange erősítőt, ilyen volt a Fleetwood Mac-nek. Enyém volt az első egész Svédországban, mert Angliából hozattam.

1973 májusában mentem Londonba Gunn nevű barátnőmmel. 21 éves voltam és persze még nagyon fogékony mindenre. Nagy élmény volt látni élőben a Paul McCartney and The Wings zenekart. A közönség soraiban pedig ott álltak olyan nagy sztárok, mint Eric Clapton, Marc Bolan, Elton John. Egyik este (május 28.) elmentünk a legendás The Marquee klubba, ahol a Chicken Shack együttes játszott. Annak idején még nagy divat volt a jam session, én meg nem voltam félénk, felmentem és játszottam velük. Ez a hét után kezdtem valóban nekiállni és komolyan venni a dolgot. Itt lakott Örebroban egy francia jazzgitáros, Thierry Laprevote, aki játszott több híres blues sztárokkal mint John Lee Hooker, Memphis Slim és Eddie Boyd. Hozzá jártam privát órákra tanulni. - Akkor értem el azt a szintet, hogy nem csak a hangszert ismertem meg, hanem a "lelkét" is!

Az első lemezünkre még egy évet kellett várni. Puss & Kram (Puszi és ölelés nyers fordításban). Közben minden nyáron haza jöttem Magyarországra. (1964-ben jöttük vissza először). Nagyon szerettem a magyar rockzenét, ezen belül külön élmény volt Rózsit hallgatni, aki akkor a még Bergendy együttesben zenélt. Volt egy sikeres szerzeményük, a Darabokra törted a szívem, arra írtam angol szöveget és mi is játszottuk, ez volt az első kislemezem, egy magyar szám, az én angol szövegemmel. Annak idején még minden dalszöveg angolul íródott, mert ez a nemzetközi nyelv, valamikor a '70-es évek közepén lett divat svédül énekelni. Mi a mai napig kizárólag angolul adjuk elő a dalainkat. Szóval 1974-ben megjelent a Puss & Kram első lemeze. Olyan zenét játszott az együttes, ami nagyon tetszett a közönségnek. Akkor divat volt, hogy sminkelték magukat az angol popzenészek, mint David Bowie, T Rex, így hát mi is csináltuk. 

1975-ben kezdtem el a zeneiskolát. Elég hamar rájöttem, hogy a Puss & Kram együttes nem nekem való, mert én komoly zenész akarok lenni. Van egy svéd mondás, amit életem első interjújában (16-17 éves voltam) is elmondtam és azóta is ehhez tartom magam, hogy én nem híres akarok lenni, hanem elismert. A fiatalok befutnak, sztárok lesznek fél évig, aztán meg jön egy új és az előzőeket el is felejtették. Én meg nem akartam ezekhez tartozni. Nem a pénzre gondoltam, mert akkor maradtam volna a Puss & Kram-nál, hiszen kaptunk szerződést nagylemezre, de én nem akartam popzenét játszani, visszataláltam megint a blues-ra.

Sajnos ez idő alatt a két legnagyobb gitáristenem, Eric Clapton és Peter Green is abbahagyták egy pár évre. Peter Green hetventől hetvenhétig szünetelt, Clapton meg hetven és hetvenhárom között. Akkor jött az I Shot The Sheriff. Június 20-án játszott Eric Clapton Stockholmban, ahol bemutatta az új albumot 461 Ocean Boulevard. Akkor is bent voltam az öltözőben, de Clapton nagyon be volt rúgva. Az egyik hangmérnök azt mesélte, hogy Clapton meg a basszusgitáros, Carl Radle fejenként egy teljes üveg whiskyt ittak meg. Carl volt az egyik kedvenc basszusgitárosom, az első John McVie. Szegény Carl már 1980-ban, 37 éves korában meghalt, a veséje és a mája már nem bírta a sok alkoholt. A Stockholmi koncert alatt ott állt mellettem egy másik gitáros, Janne Schaffer. Ki gondolta volna, hogy egy pár év múlva együtt fogunk játszani? Szerintem mostanában Clapton jobb énekes, mint gitáros, egy kicsit belefáradt.

Mivel Eric Clapton és Peter Green szüneteltek, keresnem kellet más gitárosokat, akiket tudtam hallgatni és tőlük új inspirációt találni. Akkor kezdtem figyelni és hallgatni például Jan Akkermant, Rick Derringert, Tommy Bolint. Ebben az időben kezdtem hallgatni fúvószenekarokat is, mint Chicago és Blood, Sweat and Tears. A Puss & Kram-nál másfél évig voltam. 1976-ban pedig újra beindítottam a The Blue Pearls együttest.

Július 30-án járt Örebroban a nagy legendás Blues Főnök, Muddy Waters, és szokásom szerint a koncert előtt bementem az öltözőbe. Muddy meg én sok mindenről elbeszélgettünk, meséltem neki hogy találkoztam a B.B. Kingel még annak idején. Ez felkeltette Muddy érdeklődését és kíváncsi lett, hogy hogyan tudok gitározni. Javasolta, hogy menjünk ki a színpadra jammelni, mert már a hangpróbán túl voltak, egy kicsit megijedtem, de nem mutattam ki és mondtam neki, hogy nagy örömmel.

Más volt beszélgetni B.B. Kingel és más Muddyval, de játszani az egy kicsit magasabb szint volt nekem is. Persze nem volt ott a saját gitárom, úgyhogy nekem egy szokatlan gitárral kellet játszanom, de elég gyorsan belejöttem. Muddy ült egy széken, én meg ott álltam mellette, sokat mosolygott, és mindenki tudta, hogy ez azt jelenti hogy a főnöknek tetszik amit hall. A jam session után leültünk újra beszélgetni és nagyon megdicsért és azt mondta, hogy belőlem nagy zenész lesz! Ez egy olyan elvarázsolt pillanat volt, mint amikor játszottam a Fleetwood Mac-kel szintén itt Örebroban. Kaptam tőle autogramot, amire azt írta, hogy "To Bela, Muddy Waters". Ezt én a mai napig a pénztárcámban tartom. Néhány más híres gitárostól is kaptam autogramot ugyanarra a papírra; Eric Clapton, Jan Akkerman, Otis Rush és Barney Kessel. Ezek igazán élvezetes találkozók voltak. Néha zenéltünk is egy jót együtt!

Folytatjuk (26.09.15.)

Készítette: Fiery