Hülyék paradicsoma

Mégis, milyen világban élünk? Valamikor régen fontos volt, hogy az ember okos legyen. Sőt, bizonyos körökben kifejezetten ciki volt butának lenni. Nem kellett hozzá diploma, tudományos fokozat vagy három idegen nyelv. Elég volt, ha az ember tudott valamit. Ha érdekelte a világ. Ha volt benne kíváncsiság. Előző írásomban arról beszéltem, miért kellene többet olvasnunk. (Ezt nem olvastátok annyian, mint reméltem). De mi történik velünk, ha már nem akarunk olvasni, nem akarunk tudni, és végül már gondolkodni sem?

Emlékszem a régi vetélkedőműsorokra. Leültünk a televízió elé, és amikor feltettek egy kérdést, mi is elkezdtünk gondolkodni. Ha nem tudtuk a választ, előkerült a lexikon, a könyv, az újság, később az enciklopédia. Nem azért, mert kötelező volt, hanem mert tudni akartuk. És ha valaki nálunk többet tudott, arra őszintén felnéztünk.

Ma? Ma alig vannak valódi vetélkedők. Ami pedig maradt, abban sokszor nem az a legfontosabb kérdés, hogy ki tud többet, hanem hogy ki tud hangosabban szerepelni, látványosabban magamutogatni, vagy nagyobb hülyeséget mondani. A néző pedig ül a képernyő előtt, és megnyugszik. "Na, én azért ennél okosabb vagyok." És ezzel kész is. Nem nyúl könyvhöz. Nem keres utána. Nem akarja ellenőrizni. Nem érdekli, miért van úgy, ahogy van. Megkapta a napi adag önigazolását: ő okos. 

A szép ember lett az új okos?

De akkor mi lett fontos? Úgy tűnik, elsősorban az, hogy jól nézzünk ki. A televízióban. Az interneten. A közösségi médiában. A munkahelyen. A magánéletben. Mindenhol. Mintha az ember értékét egyre inkább az határozná meg, hogy mennyire fotogén, mennyire fiatalos, mennyire izmos, milyen a haja, a szakálla, a ruhája, a teste. És persze nincs ezzel semmi baj. Én is szeretem, ha valaki igényes magára. Csak valahol útközben mintha elvesztettünk volna valamit. Az igényt arra, hogy az ember az agyát is karban tartsa.

"Brit tudósok megállapították", hogy ma már egy ember tizenötezerszer több időt tölt a fürdőszobában a barber shopban, vagy az edzőteremben, mint amennyit olvasással. Jó, ezt természetesen nem állapították meg brit tudósok, de ha már ennyire szeretünk mindent elhinni, akár igaz is lehet. a hitre és tévhitre még visszatérek.

Lassan már az is komoly intellektuális teljesítmény, ha valaki a sörösüvegre ragasztott cetliről el tudja olvasni: "Hűtve fogyasztandó." De miért nincs igény a tudásra? Ez az, amit nem értek. Ha egy férfi vagy egy nő képes naponta két-három órát az edzőteremben kínozni magát, súlyokat emelni, futni, tekerni, izzadni, számolni a kalóriákat, mérni a fehérjét, figyelni a szénhidrátot, meg a testzsírt, akkor hogyan lehetséges, hogy ugyanez az ember tíz percet nem képes rászánni egy könyvre?

Ha van önfegyelem végigcsinálni egy kőkemény edzést, akkor miért nincs tíz perc fegyelmezettség arra, hogy belehuppanjunk egy fotelbe, és elolvassunk néhány oldalt? Nem kell Dosztojevszkijjel kezdeni. Egy érdekes cikk is megteszi. Egy jó életrajz. Egy történelmi könyv. Egy tudományos ismeretterjesztő írás. Bármi, ami nem azt akarja elhitetni velünk, hogy a világ legfontosabb dolga az, ki mit reggelizett, hol nyaralt, kivel találkozott.

Kinek kell egy gondolkodó ember?

És itt talán el is jutunk a kellemetlenebb kérdéshez. Kinek van szüksége egy gondolkodó emberre? Mert a gondolkodó emberrel mindig baj van. Kérdez. Megkérdőjelezi a főnök döntését. Ötletei vannak. Önálló véleménye van. Nem fogad el mindent elsőre. Utánanéz. És ami talán a legrosszabb: átlát bizonyos dolgokon. Egy ilyen ember nem mindig kényelmes.

A tudatlan ember sokkal könnyebben irányítható. Ha pedig időnként elmondják neki, hogy mennyire okos, hamar el is hiszi. Különösen akkor, ha ezt a televízióból, internetről szugerálják neki. Persze az igazán okos ember nem attól okos, hogy mindenre tudja a választ. Hanem attól, hogy tudja, mikor nem tud valamit. Ilyenkor utánanéz.

Az oktatás a hibás?

Sokan ilyenkor rögtön az oktatás minőségével jönnek. Szerintem ez csak részben, vagy egyáltalán nem igaz. Mert lehet bármilyen jó az iskola, ha a tanulás iránt nincs igény. Lehet akármilyen kiváló a tanár, ha a diákot semmi nem ösztönzi arra, hogy valóban tudjon valamit. Ma az a fontos, hogy milyen jogaink vannak. A kötelességekről pedig valahogy kevesebbet beszélünk. Mintha nem is létezne. Kényelmetlen érzés.

Ha valami nem sikerül, mindig lehet találni valakit, akire ráfoghatjuk. Betegségre. Családi háttérre. A tanárra. Az iskolára. A körülményekre. A miniszterre. A rendszerre. Akár a szomszédra is. Végül már csak az hiányzik, hogy a történelem is bocsánatot kérjen azért, mert nekünk nem volt kedvünk megtanulni. Természetesen vannak valódi nehézségek, valódi tanulási problémák, valódi hátrányok. Ezeket nem szabad összekeverni a lustasággal. De a lustaságot sem kell mindig valami hangzatosabb név mögé rejteni. Egyszerűen lusták lettünk gondolkodni. Lustává tett az elkényelmesedés. És lehet, hogy ez az egész történet kulcsa.

Lusták lettünk okosnak lenni. Mert okosnak lenni munka. Olvasni munka. Tanulni munka. Gondolkodni munka. Ellenőrizni egy információt munka. Beismerni, hogy tévedtünk, pedig még nagyobb munka. Mert rettegünk, ha kiderül, hogy nem volt igazunk. Sokkal egyszerűbb megnézni egy filmet, és elhinni, amit látunk. Főleg, ha a film elején ott van: "Megtörtént események alapján." Pedig ez önmagában semmit nem garantál. Egy filmes cégnél tanultam meg, hogy mit jelent valójában ez a mondat. Képzeljük el, hogy egy ember átment a zebrán. Ez megtörtént. A film viszont szeretné eladni a történetet, ezért kiszínezi. A végeredmény pedig: a férfi átment a zebrán, miközben tizenhatan le akarták lőni, két rózsaszín elefánt repült el a feje fölött, a járda túloldalán pedig megtalálta élete nagy szerelmét. És mindez – természetesen – megtörtént események alapján. Csak éppen nem úgy.

De ne gondoljuk, hogy a dokumentumfilm automatikusan igazat mond. Láttam már ilyen alkotást féligazságokkal, elhallgatásokkal, csúsztatásokkal és félrevezető állításokkal. A természetfilmek pedig, bármennyire gyönyörűek is, szintén nem mindig a valóságot mutatják. Ott is számít, mit akar közvetíteni a készítő. Mit akar hangsúlyozni. Mit akar elérni. És az sem mellékes, hogy ki fizette a filmet. Ezért kell olvasni. Nem azért, mert minden könyv igaz, hanem azért, mert az olvasás megtanít kérdezni, megtanít gondolkodni. És talán arra is, hogy ne higgyünk el mindent csak azért, mert szépen van megcsinálva.

Nem az a baj, ha nem tudjuk. Az a baj, ha nem akarjuk tudni. Olvasni kell. Nem leszünk szebbek. Nem lesz nagyobb a bicepszünk. Nem kapunk több lájkot. Sőt, egy idő után még a szemünk is romlani fog. De talán lesz valami, ami közben javul. A felfogóképességünk. A tájékozottságunk. A kételkedés képessége. És talán egy kicsit nehezebben vezetnek majd meg bennünket. Ismerősök. Idegenek. Reklámok. Influenszerek. Politikusok. Vagy bárki, aki nagyon magabiztosan állít valamit, amit mi lusták vagyunk ellenőrizni. Mert talán nem az a legnagyobb baj, hogy ma kevesebbet tudunk, hanem az, hogy egyre kevésbé zavar bennünket, ha nem tudunk semmit.

Sőt, ennél is tovább mentünk. Lehet, hogy már félünk okosnak lenni. Nézzük csak meg, milyen üzeneteket kapunk nap mint nap. Az amerikai és nyugati tinédzserfilmek jelentős részében az okos, könyvmoly, "kocka" figura sokszor kívülálló. Ő az, akit kinevetnek, akit nem fogadnak be, akinek nincs helye a menők között. Aztán persze majd kiderül róla, hogy valójában ő a zseni, de addig végig kell szenvednie a kötelező megaláztatásokat. Mintha az okosság önmagában valami szociális fogyatékosság lenne. És mi is egyre inkább ebbe az irányba haladunk.

Ma már nem feltétlenül az számít különlegesnek, aki sokat tud, hanem az, aki látványosan tud valamit mutatni magáról. Aki hangos. Aki magabiztos. Aki jól néz ki. Aki követők ezreit gyűjti. Aki mindenről azonnal véleményt mond – lehetőleg anélkül, hogy előtte utánanézett volna.

Talán ezért sem akarunk kilógni. Talán félünk attól, hogy ha túl sokat olvasunk, túl sokat kérdezünk, túl sok mindent tudunk, akkor egyszer csak ránk kerül a bélyeg: "kocka", "okoskodó", "stréber", "mindentudó". És lehet, hogy ezért nem olvasunk. A lustaság mellett talán ott van a megfelelési kényszer is. Mert egyszerűbb együtt nevetni azon, aki okos, mint vállalni, hogy mi is szeretnénk azok lenni. Hamarosan eljutunk oda, hogy nem az lesz ciki, ha valaki buta. Hanem az, ha valaki még mindig szeretne okos lenni. És talán ez lenne az igazán szomorú végállomás: amikor már nemcsak nem akarunk tudni, hanem szégyelljük is, ha tudunk.

Írta: Fiery