Hatalom és karma

A tavasz éppen olyan szép volt, mint azelőtt. A völgyet körülölelő erdő újra megtelt élettel. A bokrok között apró farkaskölykök kergetőztek, egymás fülét, farkát cibálták, bukfenceztek a puha fűben, majd amikor elfáradtak, egymás hegyén-hátán aludtak el az odú előtt. A farkasok már kölyökkorukban megtanulták, hogy a falka ereje nem egyes farkasok erejéből, hanem az összetartásból született. Ha egyikük veszélybe került, a többiek segítettek. Ha valamelyikük elesett, nem hagyták magára. A zsákmányból mindenki részesült. Nem azért, mert ezt valaki törvénybe írta, hanem mert tudták, hogy másképp elpusztul a falka.

A völgyben béke és egyetértés honolt. Persze néha vitatkoztak, néha akadt, aki többet akart a másiknál, és előfordult, hogy két farkasnak ugyanarra a csontra csorgott a nyála, de a vitákat megoldották. Együtt. A falka erősödött és erre már a hiénák is felfigyeltek. Úgy érezték, ha a birodalomban az összes állat behódol nekik, a farkasok sem lehetnek kivételek, mert akkor hamarosan a többiek is eszükhöz térnek.

Egyetlen probléma nyugtalanította őket. Alfa, a falka vezetője, hosszú évek óta hiába várta, hogy kölyke szülessen. Mindennél jobban vágyott utódra, mert tudta, hogy csak így lehet teljes a család. Ezen a tavaszi hajnalon végre megtörtént a csoda, amikor a többi farkas meghallotta az odú mélyéről a vékony nyüszítést. Alfának ugyan csak egyetlen kölyke született, de úgy örült neki, mintha egyszerre hetet kapott volna. Apa, anya, a család és a barátok boldogan éltették az új jövevényt. Talán éppen ezért történt, hogy már az első naptól kezdve a kicsi mindenből többet kapott, mint a többiek. Ha a falka elejtett egy nyulat, ő ehetett először. Ha őz került az odú elé, neki jutott a legjobb falat. Ha pedig egy másik kölyök előbb harapott a húsba, a kis farkas olyan üvöltést rendezett, hogy az egész erdő visszhangzott tőle. A felnőttek ilyenkor rendszerint megunták a keserves sírást.

– Engedd oda neki! – szóltak a másik kölyökre.

És a másik engedte. A kis farkas megtanult valami fontosat. Nem azt, hogy hogyan kell osztozni. Hanem azt, hogy ha követel bármit megkap. Eleinte csak a falatokat, később már a játékokat is megválogatta, aztán azt, hogy kivel akar játszani. Majd azt is, hogy kivel nem. Ha nyulat akart, nyulat kapott. Ha őzet kívánt, a felnőttek őzet hoztak. Ha valamelyik társa panaszkodott rá, a kis farkas egyszerűen elmondta a maga történetét, a felnőttek pedig neki hittek. Nem azért, mert mindig igazat mondott. Hanem mert ő a vezér szűkebb családjába tartozik.

A többi farkaskölyök lassan megtanulta, hogy nem érdemes vitatkozni vele. Ha túl durván játszott, félreálltak. Ha elvette más játékát, odaadták. Ha meglökött valakit, az kért bocsánatot. A kis farkas egy idő után rájött, hogy társai nem tőle félnek, hanem attól, hogy mi történik velük, ha konfliktusba kerülnek vele. Ebből pedig különös játékot csinált. Élvezte, amikor a többiek félrehúzódtak előle. Élvezte, amikor elhallgattak, ha közeledett. Egyre kevésbé érdekelte, hogy mit éreznek a többiek, de azt állandóan a szemükre vetette, hogy nincs igazi barátja, csak néhány általa kiválasztott kísérő. A farkasok íratlan törvénye lassan a feledés homályába merült.

Közben azonban volt valaki, aki különös figyelemmel kísérte a kis különc fejlődését. A hiéna. Hordájával a falka vadászterületén túl, a völgy szélén élt. Pontosan tudta, hogy a farkasok ereje az összetartásukban van, és azt is tudta, hogy egy erős falkát kívülről nem képes legyőzni. Belülről azonban egészen más a helyzet. 

A kis farkas időnként eltűnt az odú környékéről, titokban a hiénával találkozott. Ő lett az egyetlen igazi barátja. A hiéna megértő volt és hízelgő, miközben egyre csak mosolygott.

– Te más vagy, mint a többiek – mondta neki.

A kis farkas szerette ezt hallani.

– Különleges vagy. Neked kellene vezetned a sok butát – folytatta a hiéna. – Nálad jobban senki sem tudja, mi kell a falkádnak.

A különc kihúzta magát.

– Mit kell tennem, hogy falkavezér lehessek?

A hiéna közelebb hajolt. Bűzös lehellete lágyan símogatta a kölyök hátát.

– Amit a vezetők mindig tesznek. El kell hitetned velük, hogy szükségük van rád. - És megtanította hazudni. Megtanította, hogyan kell egyik farkasnak mást mondani, mint a másiknak. Hogyan kell két társ között viszályt szítani. Hogyan lehet régi hibákat újra és újra más nyakába varrni. És azt is megtanította, hogy nem kell mindenkinek szeretnie a vezetőt. Elég, ha rettegnek tőle. Cserébe a hiéna csak egyetlen elhanyagolható apróságot kért.

– Ha egyszer te leszel a vezér, nekünk adod a vadászmezőt. Mi pedig cserébe gondoskodunk rólatok.

A kis farkasnak tetszett az ajánlat. Különösen az a része, hogy vezetőként nem neki kell vadásznia. Úgy képzelte, övé lesz a hatalom, a többiek dolgoznak, a hiénák pedig mindig ott lesznek mellette. 

- És ha valaki nem engedelmeskedik? 

- Majd megijed, mert megbünteted.

Közben az idősebbek egyre gyakrabban vitték magukkal a fiatalokat vadászni. A kis farkas azonban rendszerint csak hátráltatta a csapatot. Nem figyelt a jelzésekre, nem tartotta a helyét, és ha hibázott, mindig talált valakit, akire ráfoghatta. Egy idő után a többiek inkább otthon hagyták. Ő pedig ilyenkor összegyűjtötte maga köré a fiatalokat.

– Az öregek már nem értenek semmihez – mondta nekik. – Ha én vezetnélek benneteket, minden másképp lenne.

A fiatal farkasok hallgatták.

– Nem kellene ennyit dolgoznunk.

– Nem kellene nélkülöznünk.

– A zsákmány magától is idejönne.

A kis különc egyre szebb jövőt ígért. Csak azt nem mondta el, hogy mindezt hogyan fogják megvalósítani. 

Egy napon a falka vadászata rosszul végződött. Hiénák támadtak orvul rájuk. A farkasok ugyan elmenekültek, de Alfa súlyosan megsebesült. Már nem tudta vezetni a falkát. A nagy fa alatt összegyűltek a farkasok, hogy új vezetőt válasszanak. Az idősebbek tapasztalt vadászt javasoltak. A fiatalok azonban már elhitték a kis különc ígéreteit. Ő pedig mindent megígért. Könnyebb vadászatot. Több pihenést. Jobb vackokat. Bőséges ételt. És azt is, hogy mindenért, ami rosszul ment, az idősebbeket felelősségre vonja. És ez tetszett a legjobban, úgy gondolták, hogy addig sem őket bántja.

A szavazás megtörtént, az eredmény megdöbbentő. A kis különc, aki a családját és társait lelkiismeretfurdalás nélkül elárulta, hazudott és fenyegetőzött, valamint lehetetlen dolgokat ígérgetett, Alfa lett. A győzelem éjszakáján a fiatalok - nem tudták, hogy mit, de - ünnepeltek. Nem azért, mert annyira szerették új vezetőjüket. Hanem mert azt hitték, mostantól minden könnyebb lesz. Az első napok valóban így múltak el. A fiatalok kergették az öregeket, kizavarták őket az odújukból, és éjszakánként vidáman vonyítottak a Holdra.

Aztán elfogyott az ennivaló. És elfogytak azok a farkasok is, akik tudták, hogyan kell vadászni. Az alattvalók többsége még beérte annyi válasszal, hogy az öregek miatt éheznek, de néhány okosabb hamar felismerte a zsarnok szagát, a kis különc játékát. Azonban mielőtt a falka többsége észbekapott volna, megjelentek a hiénák. Hoztak néhány darab húst. Nem volt friss. Nem volt sok. De elégnek bizonyult ahhoz, hogy a farkasok ne kérdezzenek túl sokat. Amíg a falka éhezett, Alfának mindig jutott ennivaló. A legjobb falatokból. A legnagyobb részből. Hiszen ő volt a vezető. Amikor pedig a farkasok panaszkodni kezdtek, Alfa mindig talált valakit, akire rámutathatott.

– Az előző Alfa hibája!

– Az öregek eldugták maguknak a zsákmányt!

– Nem hagytak elég tartalékot!

– Becstelenségükért mindet megbüntetjük!

Egy ideig elhitték. Aztán egyre hangosabban kezdett korogni a gyomruk. Néhány fiatal farkas végül azt mondta:

– Menjünk vadászni!

És azt akarták, hogy Alfa vezesse őket. Alfa azonban nem ment. Szerette a szikla tetején tölteni a napjait. Onnan nézte alattvalóit, és onnan osztotta a parancsait. Vadásszon más. Dolgozzon más. Engedelmeskedjen más. Csakhogy a vezető, aki nem ismeri a saját falkája éhségét, előbb-utóbb azt sem veszi észre, amikor már senki nem követi.

Amikor a maradék élelem is elfogyott, Alfa újabb módszerhez folyamodott. Ha már nem tudott nekik enni adni, egymás ellen fordította őket. Egyiknek ezt mondta. A másiknak az ellenkezőjét. Az egyik farkasra azt mondta, hogy áruló. A másikról azt állította, hogy összejátszik az öregekkel. A fiatalok egymásnak estek. Tépték egymást. Marakodtak. Vitatkoztak. A falka lassan eltűnt. Nem fizikailag. Csak abból, ami igazán falkává tette. Már nem egymást védték. Egymástól féltek. A különc pedig, ott fent a sziklán elégedetten mosolygott, mert tudta, hogy a hiénák megvédik.

Egyik este azonban valami megváltozott. A farkasok vadászatra indultak. Alfa természetesen nem tartott velük. Ott, az erdő mélyén pedig először beszéltek egymással - úgy mint hajdanán - őszintén. Rájöttek, hogy hónapok óta ugyanaz történik. Mindig valaki más a hibás. Mindig más tehet arról, hogy éhesek. Mindig más miatt rossz a vadászat. Mindig más miatt nincs hús. Az elődök bűne ez. Csak egyvalaki nem hibás soha. Alfa. Ekkor az egyik fiatal farkas megszólalt:

– Talán nem a falka lett gyenge.

A többiek ránéztek.

– Rossz vezetőt választottunk.

Másnap bementek a félelmetes, sűrű rengetegbe és megkeresték az elűzött öregeket. Nem kértek tőlük bocsánatot. Nem is kellett. Elég volt, hogy újra együtt voltak. A fiatalok és az idősebbek. És az öreg Alfa, akinek tekintélyét alaposan megtépázták, most újra ott állt előttük, hogy visszavezesse őket a megfelelő ösvényre. Együtt vadásztak és a bőséges zsákmányt együtt falták fel. Még tartalék is jutott. Pont úgy, ahogy régen. Este aztán visszamentek az odúhoz. A különc a sziklán terpeszkedett, és megérezte, hogy valami megváltozott.

– Mit akartok? – kérdezte.

Senki sem válaszolt. A farkasok csak közelebb léptek. Alfa ekkor először érezte azt, amit addig mások éreztek, ha az ő közelében voltak. Zavart és félelmet. Csakhogy most nem tőle féltek, hanem attól, hogy ha továbbra is ő marad a vezetőjük, nem lesz mit megvédeniük. Kipusztul falka, és az e gyönyörű, gazdag vadászterület a hiénáké lesz. A falka együtt indult a szikla felé. Alfa hátrált. Először csak néhány lépést. Aztán hosszan átkozódva menekülni kezdett. A farkasok egészen a völgy széléig üldözték. Nem ölték meg. Nem tépték szét. Elűzték. Mert végre eszükbe jutott a farkastörvény. A különc, aki egész életében azt hitte, hogy mindenki fölött áll, egyedül maradt. Egyetlen barátja barlangjáig szaladt, mert tudta, hordájával visszaszerezheti a hatalmat. 

– Barátom, segíts! – kérte.

A hiéna sokáig nézte. Aztán körüljárta.

– Barátom... Már nem vagy Alfa – mondta.

– De én voltam!

– Az már nem számít.

A különc nem értette.

– Megígérted, hogy segítesz.

A hiéna szokásához híven elmosolyodott.

– Én nem a farkasokat segítettem. Téged sem. Csak addig voltál hasznos, amíg a hatalom a mancsodban volt. A farkas ekkor hátranézett a völgy felé. Ott, messze, a régi falka már újra együtt volt. Az öregek és a fiatalok. Vadásszák a zsákmányt. Megosztják egymással. És újra béke honol és vigyáznak egymásra. A hiéna nem mondott többet. Egyetlen harapással végzett azzal a farkassal, akinek már sem hatalma, sem falkája nem maradt. Egyetlen haszna volt: a hiéna éhségét csillapítani.

A völgyben újra rend lett. A farkasok újra megtanulták azt, amit egykor a kölykök is tudtak: a falka ereje nem abban van, hogy egyetlen farkas mennyire erős. Hanem abban, hogy a többiek mennyire vigyáznak egymásra.  És azt is megtanulták, hogy aki Alfának születik, attól még nem feltétlenül lesz jó vezető. Ha soha nem tanulja meg, hogy másoknak is vannak érzéseik, szükségleteik és joguk a falatjukhoz, könnyen azt hiheti, hogy neki jár minden. Aki pedig egy egész falkát áldoz fel a saját hatalmáért, annak előbb-utóbb nem marad falkája. Csak egy üres szikla. És egy hiéna a vadászterületen túl, a völgy szélén...

Írta: Fiery