Hatalom és karma

A tavasz éppen olyan szép volt, mint azelőtt. A völgyet körülölelő erdő újra megtelt élettel. A bokrok között apró farkaskölykök kergetőztek, egymás farkát cibálták, bukfenceztek a puha fűben, majd amikor elfáradtak, egymás hegyén-hátán aludtak el az odú előtt.
A farkasok már kölyökkorukban megtanulták, hogy egyedül kevésre mennek. A falka ereje nem egyes farkasok erejéből, hanem az összetartásból született. Ha egyikük veszélybe került, a többiek segítettek. Ha valamelyikük elesett, nem hagyták magára. Ha sikerült elejteniük egy nagyobb zsákmányt, abból mindenki egyformán részesült. Nem azért, mert ezt valaki törvénybe írta. Hanem mert tudták, hogy másképp nem maradhatnak életben.
A völgyben béke és egyetértés uralkodott. Persze néha összevesztek, néha akadt, aki többet akart a másiknál, és előfordult, hogy két farkas ugyanazt a csontot nézte ki magának. De a vitákat rendszerint megoldották. Együtt. A falka évek óta nem volt ilyen erős.
Egyetlen dolog nyugtalanította őket. Alfa, a falka vezetője, hosszú évek óta hiába várta, hogy kölyke szülessen. Már-már beletörődött, hogy nem lesz utódja, amikor ezen a tavaszi hajnalon mégis meghallotta az odú mélyéről a vékony nyüszítést.
Egyetlen kölyke született. Alfa azonban úgy örült neki, mintha egyszerre hét kölyköt kapott volna. Talán éppen ezért történt, hogy már az első naptól kezdve a kicsi mindenből többet kapott, mint a többiek. Ha a falka elejtett egy nyulat, ő ehetett először. Ha őz került az odú elé, neki jutott a legjobb falat. Ha pedig egy másik kölyök véletlenül előbb harapott a húsba, a kis farkas olyan üvöltést rendezett, hogy az egész erdő visszhangzott tőle. A felnőttek ilyenkor rendszerint odajöttek.
– Engedd oda neki! – szóltak a másik kölyökre.
És a másik elengedte. A kis farkas pedig megtanult valami fontosat. Nem azt, hogy hogyan kell osztozni. Hanem azt, hogy ha követel bármit megkap.
Eleinte csak a falatokat válogatta meg. Később már a játékokat is. Aztán azt, hogy kivel akar játszani. Majd azt is, hogy kivel nem. Ha nyulat akart, nyulat kapott. Ha őzet kívánt, a felnőttek igyekeztek neki őzet szerezni. Ha valamelyik társa panaszkodott rá, a kis farkas egyszerűen elmondta a maga történetét, a felnőttek pedig neki hittek. Nem azért, mert mindig igazat mondott. Hanem mert ő volt Alfa kölyke.
A többi farkas lassan megtanulta, hogy nem érdemes vitatkozni vele. Ha túl durván játszott, inkább félreálltak. Ha elvette más játékát, odaadták. Ha meglökött valakit, az kért bocsánatot. A kis farkas pedig egy idő után rájött, hogy a társai nem tőle félnek igazán. Hanem attól, hogy mi történik velük, ha vele kerülnek konfliktusba. Ebből pedig különös játékot csinált. Élvezte, amikor a többiek félrehúzódtak előle. Élvezte, amikor elhallgattak, ha közeledett. És egyre kevésbé érdekelte, mit éreznek.
Közben azonban volt valaki, aki különös figyelemmel kísérte a fejlődését. A hiéna. A völgy szélén, a sziklák mögött lakott, és pontosan tudta, hogy a farkasok ereje az összetartásukban van. Azt is tudta, hogy egy erős falkát kívülről nem lehet legyőzni.
Belülről azonban egészen más a helyzet. A kis farkas időnként eltűnt az odú környékéről, és ilyenkor a hiénával találkozott. A hiéna mindig mosolygott.
– Te más vagy, mint a többiek – mondta neki.
A kis farkas szerette ezt hallani.
– Neked kellene vezetned őket – folytatta a hiéna. – Hiszen nálad jobban senki sem tudja, mi kell ennek a falkának.
A kis farkas kihúzta magát.
– És mit kellene tennem?
A hiéna közelebb hajolt.
– Amit a vezetők mindig tesznek. El kell hitetned velük, hogy szükségük van rád. Megtanította hazudni. Megtanította, hogyan kell egyik farkasnak mást mondani, mint a másiknak. Hogyan kell két társ között viszályt szítani. Hogyan lehet egy régi hibát újra és újra valaki más nyakába varrni. És azt is megtanította, hogy nem kell mindenkinek szeretnie a vezetőt. Elég, ha félnek tőle. Cserébe a hiéna csak egyetlen apró dolgot kért.
– Ha egyszer te leszel a vezér, nekünk adod a vadászmezőt. Mi pedig cserébe gondoskodunk rólatok.
A kis farkasnak tetszett az ajánlat. Különösen az a része, hogy vezetőként nem neki kellene vadásznia. Úgy képzelte, övé lesz a hatalom, a többiek dolgoznak, a hiénák pedig majd gondoskodnak róla. És ha valaki nem engedelmeskedik? Majd megijed.
Így nőtt fel az új farkasnemzedék. Az idősebbek egyre gyakrabban vitték magukkal a fiatalokat vadászni. A kis farkas azonban rendszerint csak hátráltatta őket. Nem figyelt a jelzésekre, nem tartotta a helyét, és ha hibázott, mindig talált valakit, akire ráfoghatta. Egy idő után a többiek inkább otthon hagyták. Ő pedig ilyenkor összegyűjtötte maga köré a fiatalokat.
– Az öregek már nem értenek semmihez – mondta nekik. – Ha én vezetnélek benneteket, minden másképp lenne.
A fiatal farkasok hallgatták.
– Nem kellene ennyit dolgoznunk.
– Nem kellene nélkülöznünk.
– A zsákmány magától is idejönne.
A kis farkas egyre szebb jövőt ígért nekik. Csak azt nem mondta el, hogy mindezt hogyan fogják megvalósítani. Aztán egy napon a falka egyik vadászata rosszul végződött. Hiénák támadtak rájuk. A farkasok ugyan elmenekültek, de Alfa súlyosan megsebesült. Már nem tudta úgy vezetni a falkát, mint korábban.
A nagy fa alatt ezért összegyűltek a farkasok, hogy új vezetőt válasszanak. Az idősebbek tapasztalt vadászt javasoltak. A fiatalok azonban már elhitték a kis farkas ígéreteit. Ő pedig mindent megígért. Könnyebb vadászatot. Több pihenést. Jobb vackokat. Bőséges ételt. És természetesen azt is, hogy mindenért, ami rosszul ment, felelősségre vonják az idősebbeket.
A legtöbb farkas végül rá szavazott. A kis farkasból Alfa lett. A győzelem estéjén a fiatalok ünnepeltek. Nem azért, mert annyira szerették új vezetőjüket. Hanem mert azt hitték, mostantól minden nehézség eltűnik. Az első napok valóban könnyűnek tűntek. A fiatalok kergették az öregeket, elvették a helyüket az odúban, és éjszakánként boldogan vonyítottak a Holdra.
Aztán elfogyott az ennivaló. És elfogytak azok a farkasok is, akik tudták, hogyan kell rendesen vadászni. Ekkor megjelentek a hiénák. Hoztak néhány darab húst. Nem volt friss. Nem volt sok. De egy ideig elégnek bizonyult ahhoz, hogy a farkasok ne kérdezzenek túl sokat.
Közben azonban valami furcsa történt. Amíg a falka éhezett, Alfának mindig jutott ennivaló. A legjobb falatokból. A legnagyobb részből. Hiszen ő volt a vezető. Amikor pedig a farkasok panaszkodni kezdtek, Alfa mindig talált valakit, akire rámutathatott.
– Az előző Alfa hibája!
– Az öregek elherdálták a zsákmányt!
– Nem hagytak elég tartalékot!
– Mindent maguknak tartottak meg!
Egy ideig ezt is elhitték. Aztán egyre hangosabban kezdett korogni a gyomruk. Néhány fiatal farkas végül azt mondta:
– Menjünk vadászni!
És azt akarták, hogy Alfa vezesse őket. Alfa azonban nem ment. Szerette a szikla tetején tölteni a napjait. Onnan nézte a falkát, és onnan osztotta a parancsait. Vadásszon más. Dolgozzon más. Engedelmeskedjen más. Csakhogy a vezető, aki nem ismeri a saját falkája éhségét, előbb-utóbb azt sem veszi észre, amikor már nem követik.
Amikor a maradék élelem is elfogyott, Alfa újabb módszerhez folyamodott. Ha már nem tudott nekik enni adni, legalább egymás ellen fordította őket. Egyiknek ezt mondta. A másiknak az ellenkezőjét. Az egyik farkasra azt mondta, hogy áruló. A másikról azt állította, hogy meglopta a falkát. A fiatalok pedig egymásnak estek. Tépték egymást. Marakodtak. Vitatkoztak. A falka lassan eltűnt. Nem fizikailag. Csak abból, ami igazán falkává tette. Már nem egymást védték. Egymástól féltek.
Egyik este azonban valami megváltozott. A fiatal farkasok vadászatra indultak. Alfa természetesen nem tartott velük. Ott, az erdő mélyén pedig először beszéltek egymással őszintén. Rájöttek, hogy hónapok óta ugyanaz történik. Mindig valaki más a hibás. Mindig más tehet arról, hogy éhesek. Mindig más miatt rossz a vadászat. Mindig más miatt nincs hús. Csak egyvalaki nem hibás soha. Alfa. Ekkor az egyik fiatal farkas megszólalt:
– Talán nem a falka lett gyenge.
A többiek ránéztek.
– Rossz vezetőt választottunk.
Másnap visszahívták az öregeket. Nem kértek tőlük bocsánatot. Nem is kellett. Elég volt, hogy újra együtt voltak. A fiatalok és az idősebbek. Együtt vadásztak és a bőséges zsákmányt együtt falták fel. Még tartalék is jutott. Pont úgy, ahogy régen. Este aztán visszamentek az odúhoz. Alfa a sziklán ült, és már messziről látta, hogy valami megváltozott.
– Mit akartok? – kérdezte.
Senki sem válaszolt. A farkasok csak közelebb léptek. Alfa ekkor először érezte meg azt, amit addig mások éreztek vele kapcsolatban. A félelmet. Csakhogy most nem féltek tőle. Hanem attól, hogy ha továbbra is ő marad a vezetőjük, nem marad mit megvédeniük. A falka együtt indult felé. Alfa hátrált. Először csak néhány lépést. Aztán futni kezdett. A farkasok egészen a völgy széléig üldözték. Nem ölték meg. Nem tépték szét. Elűzték. A farkas, aki egész életében azt hitte, hogy mindenki fölött áll, végül egyedül maradt. A hiénák barlangjáig futott. Ott megállt.
– Segíts! – kérte.
A hiéna sokáig nézte. Aztán körüljárta.
– Már nem vagy Alfa – mondta.
– De én voltam!
– Az már nem számít.
A farkas nem értette.
– Megígérted, hogy segítesz.
A hiéna elmosolyodott.
– Én nem a farkasokat segítettem. Téged sem. Csak addig voltál hasznos, amíg a hatalom a mancsodban volt. A farkas ekkor hátranézett a völgy felé. Ott, messze, a régi falka már együtt volt. Az öregek és a fiatalok. Vadásszák a zsákmányt. Megosztják egymással. És újra vigyáznak egymásra. A hiéna pedig nem mondott többet. Egyetlen harapással végzett azzal a farkassal, akinek már sem hatalma, sem falkája nem maradt. Egyetlen haszna volt: a hiéna éhségét csillapítani.
A völgyben újra rend lett. A farkasok újra megtanulták azt, amit egykor a kölykök is tudtak:
a falka ereje nem abban van, hogy egyetlen farkas mennyire erős. Hanem abban, hogy a többiek mennyire vigyáznak egymásra.
És azt is megtanulták, hogy aki Alfának születik, attól még nem feltétlenül lesz jó vezető. Ha soha nem tanulja meg, hogy másoknak is vannak érzéseik, szükségleteik és joguk a falatjukhoz, könnyen azt hiheti, hogy neki jár minden. Aki pedig egy egész falkát áldoz fel a saját hatalmáért, annak előbb-utóbb nem marad falkája. Csak egy üres szikla. És egy hiéna a völgy szélén.
Írta: Fiery


