CIKIPÉDIA 17/34 – 1982.05.16 Hobo Blues Band – Budai Ifjúsági Park 4. rész

A Hobo Blues Band koncertjén egy idő után már nem lehet egyszerűen dalokról beszélni. Minden szám mögött ott van valami: egy barátért érzett féltés, egy elvesztett rocklegenda emléke, József Attila dühe, vagy egy olyan ország közérzete, amelyben sok mindent jobb volt kimondani, mint kimondani nem lehetett. Hobo pedig nem magyaráz, hanem odavágja a történeteket a közönség elé. Néha fájdalmasan, néha keserű humorral, máskor úgy, mintha egy egész korszakot akarna egyetlen mondatba belegyömöszölni. A színpadon nincs éles határ dal és vallomás, költészet és rock, személyes fájdalom és társadalmi indulat között. 

Deák Bill Gyula betegsége, a rock halottainak árnya, József Attila sorai és a csak egy kis szabadságra éhes fiatalok dühe ugyanannak a történetnek különböző fejezetei. Egy olyan világ történetének, ahol a zenének sokszor többet kellett elmondania, mint amennyit a hétköznapokban ki lehetett mondani. Miközben a közönség együtt üvölti a dalokat, lassan az is világossá válik: itt nem pusztán egy koncert zajlik. A HBB negyedik részében egy korszak sűrű, izzadtságszagú, dühös és nagyon is élő lenyomatába lépünk be.

1982.05.16. Budai Ifjúsági Park – Hobo Blues Band

A tömeg nem lankad. Hullámzik, hömpölyög, mint valami megállíthatatlan folyó, pedig túl vagyunk már az első órán. Fárad a nép, de a kezek még mindig állhatatlanul mutatnak az ég felé, az ádámcsutkák pedig az utolsó hangig együtt mozognak a frontemberével. Minden dalt ismernek, minden refrént kívülről üvöltenek, és ami másnak csak egy szám, az nekik már régen himnusz. A zenekar sem enged, mert még mindig van mit elmondani, és valami nagy meglepetés is készül a színpadon. Odakint, a falakon kívül is hallgatják a bulit. A Duna-parton, a domboldalon hevernek szanaszét, csapzottan, mocskosan, részegen, beragasztózva. Rengetegen vannak. Nem volt húsz forint a zsebükben, de a zenét nem lehetett kint tartani a kapunál. Minden egyes ütem hozzájuk is elér, és ők ugyanúgy isszák magukba, mint akik odabent állnak. Talán nincs is különbség köztük és a bentiek között, csak egy fal, egy kapu és az a nyomorult húsz forint. A koncert pedig megy tovább, mert ezen az estén úgy tűnik, senki sem akarja, hogy véget érjen.

Hobo: Óóóó, köszönjük szépen, köszönjük szépen. Eljátszunk egy olyan dalt nektek, amit talán jobb lett volna, ha sohasem írunk meg.

Bekiabálás: Így van!

Hobo: A dalt Deák Bill Gyulához írtuk. A címe: Fehér blues. Egy alkalmi szerzemény, reméljük, soha többé nem kell játszanunk.

Bekiabálás: Dehogynem!

Hobo: A Tetovált lány című dalt használtuk fel erre, hogy egy alkalomhoz illő szomorú szöveggel próbáljuk meg leírni azt, ami van.

Fehér blues

Fehér szobában, fehér az ágy, fehér a doktor, nem szól hozzád,
Fehér a műtő, fehér a csend, fehér a nővér és fehér a rend.

Fehér a Nap és fehér az éj, fehér ruhában jár a veszély,
Fehér ki ad, és fehér, ki kér, fehér az álom, s az ima fehér.

Fehér pirula, fehér magány, kiért jön el a fehér Halál,
Fehér a fal és fehér a kő, fehér az utca és a temető.

Fehér, ki simogat. Fehér, ki szúr, fehér, ki segíthet. Fehér az Úr!
Fehér a bőr, fehér a vér, egyedül Billy nem fehér!

Hatalmas tombolás. A fiatalok átérzik Hobo fájdalmát, és irgalmatlan vastapssal jutalmazzák a nótát. Deák Bill Gyula betegsége miatt kórházba került, ami mélyen megrázta Hobót. A zenekar a Tetovált lány dallamára egy új, fájdalmas szöveget írt, hogy kifejezzék szolidaritásukat. A Fehér, vagy később Betegség blues így a kiszolgáltatottság és a baráti hűség megrázó vallomása lett. A dal zárósora, "Egyedül Billy nem fehér!", tiszteletadás volt a betegágyon fekvő társnak.

Bekiabálás: Tahó vagyok, szemét vagyok… Ki vagyok én…

Hobo: Köszönjük szépen, köszönjük szépen. Ezt a szomorú számot, reméljük, többször már nem kell már előadni és nemsokára visszatér közénk. Most eljátszunk egy hasonlóan szomorút. Brian Jons, Jennys Joplin, Jim Morisson, Jimmy Hendrix, John Lennon. A rock hősi halottai, vagy halott hősei. Egyre többen vannak. A tű elaltat, a fegyver lő, mond meg ki lesz a következő?

Nekem is fáj

Meghalt a Lepke, a Részeges Lány, a Gyíkok Fia, a Gitárkirály.
Az élet súlya könnyű nekik már, de nekünk fáj.

Sötét lett újra, egy szál gyertya ég. Elment valaki. Mondd, mi jöhet még?
Az élet álom nekik csupán, de nekünk fáj.

A tű elaltat, a fegyver lő. Mondd, ki lesz a következő?
Az élet álom nekik csupán, de nekem fáj.

Itt élünk messze, ez itt más világ, Zajos a csend, nehéz az ágy...
Az élet álom nekik csupán, de nekünk fáj.

A Nekem is fáj című dal egy megrázó rekviem a rock- és blueszene korán elhunyt, tragikus sorsú ikonjai előtt. A rejtett metaforákban és prózai bevezetőben megidézett hősök között olyan legendák szerepelnek, mint Jimi Hendrix, Jim Morrison, Janis Joplin és John Lennon. A dalszöveg nyers őszinteséggel mutat rá a zenei világot tizedelő függőségekre, a kábítószer-túladagolásra és az értelmetlen erőszakra. Miközben a mű siratja a belső démonaik vagy a hírnév súlya alatt összeroppant művészeket, éles kontrasztként állítja szembe velük a szerencsés túlélőket. A dal végső kicsengése az itt maradottak mély magánya és tehetetlensége, ami a "zsíros csendben" rászakad a zenekarra és a hallgatóságra.

És talán éppen ezért értik ezt a dalt annyira a keleti blokk fiataljai. Nyugaton a rock hősei a szabadságba fulladnak bele, itt viszont sokszor már a szabadság gondolatától is összeszorul az ember gyomra. Nekik nem kell Los Angelesben vagy Londonban élniük ahhoz, hogy megértsék Hendrix, Morrison vagy Janis Joplin fájdalmát – elég ebben az országban fiatalnak lenni, ahol a falak nemcsak a házakat veszik körül. A nyugati rock halottai és a keleti blokk élői között így furcsa, láthatatlan rokonság születik. Más a helyszín, más a fegyver, de ugyanaz a szabadságvágy dolgozik bennük. És amikor a Hobo Blues Band ezt elénekli, a dal már nemcsak róluk szól, hanem rólunk is.

Hobó: Köszönjük szépen. Az elvtársak vadászni járnak, a villák épülnek, Amanda Lear is fellépett már a városban. Itt az új hullám, meg a még újabb hullám. A válogatott kijutott a világbajnokságra. Minden meg van, mit akartok még? Mi az ami nem tetszik. Közép európai Hobó blues…

Hobo: Magyarországi dalunkat játsszuk.

Viharban születtem

Viharban születtem, jó időre várok, Hosszú útra mentem, de itt közel járok.
Átok ült apámon, egy fán lógott vele, Utolsó reménye, a koldusok hercege.
Mohácson meleg volt, Világoson sötét, Aradon úgy féltem, megléptem mielébb!
A Balaton mellé, stoppal jártam sokat, Szárszón nem nyaraltam, jön a tehervonat.

Viharban születtem, világ végén alszom,
Ne bántsatok engem, mert én nem haragszom!
Viharban születtem, világ végén alszom,
Ne bántsatok engem, mert én nem haragszom!
Nem, nem, nem… Nem!

A Viharban születtem első hallásra akár egy nyugatról érkezett, szabadságot kereső csavargódal is lehetne, de néhány sor után kiderül, hogy nagyon is magyar történetet mesél. A hosszú út, a stoppolás, a tehervonat és a "világ végén" alvó vándor képe mögött ott sorakozik Mohács, Világos és Arad – a magyar történelem vereségei, bukásai és traumái. A dal egyszerre beszél menekülésről és maradásról. Menne az ember, de bármerre indul, magával viszi azt az országot, amelyből elindult. Ettől lesz igazán jellegzetesen szocialista kori, mert a nyugatos szabadságvágy mögött ott lüktet a magyar múlt, a bezártság és az örökös "majd egyszer jobb lesz" érzése. A "Ne bántsatok engem, mert én nem haragszom!" egyszerre hangzik békülékenynek és dacosnak – mintha valaki már belefáradt volna a harcba, de még mindig nem lenne hajlandó megadni magát. A végén a háromszoros "Nem!" pedig mindent elárul: ez már nem egyszerű csavargódal, hanem egy korszak fiataljának ösztönös, makacs válasza arra a világra, amelyben viharban született, és jó időre még mindig csak vár. 

Hobo: Köszönjük szépen. Most egy olyan dalt játszunk, amit egy olyan ember írt, aki nagyon szerette volna, ha szeretik, és akit azért vertek, mert nem tudták elviselni, hogy nem szeretik. József Attila: A hetedik.

A hetedik

E világon, ha ütsz tanyát, hétszer szüljön meg az anyád!
Egyszer szüljön égő házban, egyszer jeges áradásban,
Egyszer bolondok házában, egyszer hajló, szép búzában,
Egyszer kongó kolostorban, egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy? A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll, hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját, egy ki végzi szolgálatját,
Egy, ki népet ingyen oktat, egy, kit úszni vízbe dobtak,
Egy, ki magva erdőségnek, egy, kit őse bőgve védett,
Csellel, gánccsal mind nem elég, a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál, hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szívet ad szaváért, egy, ki megfizet magáért,
Egy, ki a merengőt adja, egy, ki a szoknyát kutatja,
Egy, ki tudja, hol a kapocs, egy, ki kendőcskére tapos,
Dongják körül, mint húst a légy! A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség, azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut, egy, ki mikor szûlték, aludt,
Egy, ki eget mér és bólint, egy, kit a szó nevén szólít,
Egy, ki lelkét üti nyélbe, egy, ki patkányt boncol élve.
Kettô vitéz és tudós négy, a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva, hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat, egy, ki kemény mell után kap,
Egy, ki elvet üres edényt, egy, ki győzni segít szegényt,
Egy, ki dolgozik bomolva, egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy!

A nyolcvanas évek elején József Attila verse a késő kádári szocializmus szürkeségében élő, kilátástalan helyzetű csöves és rocker generáció lázadó himnuszává vált. A Hobo Blues Band dögös zenei alapja megfosztotta a művet az iskolás merevségtől, és a nyers, utcai igazság szintjére emelte a sorokat. A szövegben rejlő kötelező többszöröződés a fiatalok számára a rendszer kényszerű kompromisszumai és a belső szabadság megőrzése közötti mindennapi harcot jelentette. Az ellenséggel való dacos szembenézés motívuma tökéletesen rímelt a zenekarokat sújtó állami cenzúrára és a rendőri zaklatásokra. "A hetedik" így a korszakban egy olyan programadó dallá vált, amely a megalkuvás elutasítására és a szellemi túlélésre szólította fel a közönséget.

Tömeg őrjöng.

Bekiabálás: Halálapa!!!

Hobo: Mikor a félelem erős és a remény gyenge, mikor a folyó belefullad a tengerbe. Mikor a vak zokog és a süket röhög, mikor a patkány sír, a disznó röfög. Mikor a kő is olvadni kezd… Mindennek vége...

Mindennek vége

Mikor a félelem erős és a remény gyenge,
Mikor a folyó belefullad a tengerbe,
Mikor a kő is olvadni kezd,
És nem tudod, hol a lélek és mi a test,
Mikor a süket röhög és a néma zokog,
Mikor nem számít, te ki vagy és én ki vagyok,
Mikor a csavargó üvölt az égre,
Hogy megváltó halálát kérje,
Mikor a temetők zöldek és a gyerekek ölnek,
Eljött a perc és elmondhatod:
A pokolban éltem, s a mennybe jutok!
Mindennek vége!

A Mindennek vége című dal az 1981-es Kopaszkutya album állami betiltása utáni művészi és magánéleti válság sokkoló lenyomata. Az 1983-as Még élünk lemezen megjelent alkotás a késő kádári elnyomás fojtogató légkörét fordítja le egy egyetemes, szürreális világvége-vízióra. 

Szimpátia az ördöggel

Ha megmondom, hogy ki vagyok, elönt a víz és vér. Csalok, lopok, hazudok, mindig volt, van, lesz miért

Jézust olcsón eladtam, övé az ég, enyém a pénz. Pilátust megátkoztam, és tisztára mostam kezét

Jó, hogy itt vagy, mi az, mit remélsz? Miért jöttél, mi az, amit kérsz?

A tábornokkal nevettem, dühöngött a villámháború. A táborban a testek bűzlöttek, a hülyék azt hitték, nem maradt tanú

Világgá kürtöltem, a két Kennedy-t ki ölte meg. De tudjuk jól, hiába keresik, mindig becsapják a tömeget

Jó, hogy itt vagy, mi az, mit remélsz? Miért jöttél, mi az, amit kérsz?

Minden zsaru bűnöző és minden bűnöző szent, és a fej a farok, és én, és én, és én…

Én vagyok Lucifer! Én vagyok Lucifer!

Lucifer, Lucifer, Lucifer

Lucifer, Lucifer, Lucifer

Fer, fer, fer, fer…

Lehagytál, lehagytál, az ördöggel együtt futottál. Nem vagy jó, nem vagy jó, nem vagy pokolra való

A dal a Rolling Stones Sympathy for the Devil című klasszikusának magyar nyelvű feldolgozása, amely sokáig a HBB koncertműsorának gerincét adta. A szocialista kultúrpolitika a provokatív cím és a politikai áthallások miatt a stúdióváltozatot azonnal betiltotta, így a szám évtizedekre kiszorult a hivatalos lemezekről.

A dalszöveg az emberi értékek teljes felborulását és a totális egzisztenciális nihilt ábrázolja apokaliptikus képekkel. A mű központi paradoxona szerint a földi létezés maga a pokol, így a mindent elsöprő pusztulás egyben a szenvedésektől való megváltást is elhozza. A lassan hömpölygő, monoton zenei alap és Hobo prófétai énekbeszéde hipnotikus, nyomasztó feszültséggel teszi felejthetetlenné a dalt, ami nem áll le, egyből kötik a Luciferhez. 

Folytatjuk: (2026.09.24. csütörtök)

Írta: Fiery