Cikipédia 17/31 - 1982.05.16. Hobo Blues Band Budai Ifjúsági Park 1.rész

Rövid szünet után folytatjuk a régi különleges koncertek felelevenítését. Először is, köszönöm azt a rengeteg üzenetet, telefonhívást, hogy folytassuk mielőbb. Máris belevágunk! 1982 május 16-án különös jelenet játszódott le a Budai Ifjúsági Parkban. Deák Bill Gyula hosszú kórházi kezelés alatt állt, így a Hobo Blues Band szokás szerint nélküle kezdte meg a koncertet, de a műsor közepén Bill megjelent a színpadon, ugyanis "kilopták" a korházból…

1982 tavaszán a Hobo Blues Band már nem egyszerűen egy ígéretes blues-rock zenekar volt, hanem a korszak egyik legnépszerűbb és legerősebb koncertbandája. A HBB a szövegek, az előadásmód és a színpadi jelenlét miatt jóval több volt egy hagyományos bluesbandánál. A csapat mögött volt az első nagylemez sikere és a Kopaszkutya-film körüli országos ismertség, miközben az Oly sokáig voltunk lenn anyagával új fejezet kezdődött.

Ez az év 1979-ben befutott rockzenekarok számára mégis nehéz időszaknak számított. A hatalom a sajtóban, a tévében, a rádióban igyekezett meggyőzni a közönséget - és velük együtt a rockzenekarokat is -, hogy az őszinte kőkeményrock, mint műfaj, már a múlté. - Tessék új hullámot játszani, az megy már nyugaton! Persze, ez sem volt teljesen igaz, hiszen a világon 1982-re már az új hullám is kezdett átalakulni, közeledett a szintipop időszaka. De a vaskerítés mögött élő "szakértők" erről mit sem tudtak. Úgy voltak vele, ami nem rock, az új hullám. A koncertjárók még élvezték a keményebb stílust, a csöves-világot, azonban már javában zajlott a generációváltás, így hiába maradt menő a rockzene, az új korosztály egyre kevésbé érdeklődött a koncertek iránt. Már csak néhány zenekar, mint a HBB, a Karthago, a Korál, a P. Mobil, és az Edda volt csak képes nagyobb tömegeket vonzani. A nagyok bulijára jártak a legtöbben, mégsem annyian, mint egy-, két, vagy három évvel korábban.

Jöttek a gyerekek autóbuszokkal, stoppal, s gyalogosan is, hátukra vetett hálózsákokkal. Jöttek vékony trikókban lányok, szakadt farmerkabátokban fiúk. Már déltől gyülekeztek Pacsa főterén, a művelődési ház előtt, szorongtak a kisvendéglő söntése körül, vedelték az utcán az olcsó literes borokat. Feszültség vibrált a levegőben. Egyenruhások és önkéntesek várakoztak külön csoportokban a művelődési ház körül. A Hobo Blues Band együttes késett. A koncertnek négy órakor kellett volna kezdődnie, de Földes László és csapata sehol sem volt még a kezdési időpontban. Ekkor kezdték beereszteni a terembe a közönséget. Az ajtóban még elnyomták a cigarettát a gyerekek, de bent a teremben egyre több apró fény parázslott. Fütty hasított a levegőbe, s valaki el kezdett ordítani. — Gyertek ki! Gyertek ki! Aztán kórusban - zendítettek rá: — Gyertek ki! Gyertek ki! Hobó! Hobó! Hobó! Hobó azonban. még nem volt sehol.

A ház előtt viszont egy csomó kívül rekedt türelmetlenkedett, könyörgött. — Eljöttem Tapolcáról és most nem tudok bemenni. Nincs ötven rongyom egy jegy re —: panaszkodott szinte sírva egy kislány. — Anyád tudja, hogy itt vagy? — Nem. Mit érdekli öt. Ismerős fiú köszön. — Túl szakadt vagy. — Ez kell. De nem lesz sem mi balhé. Ezen a nyáron nyugis leszek, nem akarok bekerülni. — aztán a jegyét mutatja, hogy most az is van. Az úton feltűnnek Hobóék. Panaszkodnak, hogy lerobbant a busz. Földes László az együttes szólistája hat üdítőt hoz, keresi a mellékutat, ami az öltözőbe vezet. — Nem akarok a közönség előtt így felmászni a színpadra — mondja. Bent sötét lesz, majd Színes fények gyúlnak, s a színpadon megjelenik az "isteni" Hobó! Zúg, forr, őrjöng a terem. — Mesébe illő fekete bárány ... — énekli a szólista. A gyerekek felugrálnak, a színpad elé akarnak zúdulni. A rendezők nem engedik őket. — Leállunk — kiáltja a mikrofonba a szólista. Sötét lesz, az együttes kivonul a színpadról. Már megint kezdődik a balhé, a botrány, ami oly gyakran kíséri Földesék útját? Zalaegerszegen, Kanizsán nem is vállalják a koncertet. — Hobó! Hobó! Hobó! Gyertek ki! Gyertek ki! — zúg a kórus, s mindenki ül a helyén. Hobóék visszajönnék. — Srácok! — kiáltja a mikrofonba Földes. — Senki ne álljon fel és ne cigarettázzatok. A zenéért jöttetek nem? Aki valami mást akar, az menjen a fenébe. Ne balhézzatok! Megígéritek? — Igen — harsogja a terem. Újra megszólalnak a gitárok. Előbb egy, majd tíz és száz fiú, lány ugrik fel, a színpad elé tódulnak. Szerencsére széles elől a tér, elférnek a felugrálók. Nincs erő, amely leültetné őket. Karjuk a magasban, rázzák magukat, extázisbán ordítják a dalok szövegét. — Hé, te, bunkó vagyok/ Hé, te tahó vagyok/ Hé, te, kutya vagyok.../. — Oké minden, gyerekek? Mindenki jól van? Csak szépen, nyugodtan — csitítja az előtte tolongókat, sírókat, egymást marókat a szólista. — Vándor az úton... Lányok ülnek fel a fiúk nyakába, imbolyognak, őrjöngenek a többiek feje fölött. Pici apró kölyök rohan az ugrálok felé. — Hobó, Hobó — kiabálja. — Mondd meg Ki vagyok én? Nem vagyok éhes/ Nem vagyok gazdag/ Nem vagyok gyilkos/ Nem vagyok bíró/ Nem vagyok munkás/ Nem vagyok paraszt/ Nem vagyok digó/ Nem vagyok szakadt/ Ki vagyok én? — Hobó — ordítja a kórus. Vannak, akik a fal mellé ülnek a földre, parázslanak a cigaretták. Egy fiút kivezetnek, mert összehányta magát, mások a mocskában csokolóznak. — Gyűlölsz vagy szeretsz, Hobónak hívnak/ Amíg- van kenyér és disznó kövér / Mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én? — Hobó! Hobó! — ordítják a gyerekek és ki tudja eljut-e hozzájuk a mondatok értelme. Felfogják-e ezek a mindenhonnan összesereglett tizenévesek, hogy a hobó — csavargó? A csavargásból pedig nem lesz kenyér, kövér disznó. De kit érdekel itt most? Senkit. Egy fiú rám dől, imbolyog a részegségtől. Aprócska lány leül mellettem a földre, oda, ahol a többiek járnak, pedig üresek erre a székek. Aztán jön a nagyágyú, a hamarosan megjelenő nagylemez címadó slágere: — Oly sokáig voltunk lenn, hogy nem is tudjuk milyen fenn..., A lovaglók közül fejjel bukik le a tömegbe egy fiú. Lábai még hosszan kalimpálnak a többiek feje fölött, olyan szorosan állnak, alig bír lecsúszni a felhevült, vonagló testek között a földre. ... És elhozta a Hobó Pacsára József Attilát is. — Most pedig hallgassátok meg az őrült, zseni költő József Attila A hetedik című versére írott muzsikánkat — veszi magának a bátorságot, így szólni a költőről Földes. És őrült ritmusú zene dübörög fel. Karok emelkednek a magasba, rázzák magukat, görcsösen egymásba kapaszkodva ugrálnak a gyerekek ... Aztán csend lesz. A színpad néptelen. A sötét, izzadtságszagú, fülledt teremből kilépők pislognak az éles áprilisi napfényben. Hidegen fúj a szél, fázósan húzzák össze csurom vizes trikójukon a pulóvert. Nincs tovább — eszmélnek a vízióból, s széledni kezdenek. (Zalai Hírlap)

1982.05.16. Budai Ifjúsági Park – Hobo Blues Band

Hobóék fellépése mindig egy túlélési program az átlag rajongó számára. Már, amikor leszállok a 2-es villamosról, hogy szokás szerint szimatszatyromban a magnómmal átbaktassak az Erzsébet hídon, lejmoló csövesek fogadnak. Fillérre kiszámolt összeg van nálam - pontosan 20 forint -, idegesen rázom a fejem, hogy nem tudok adni és már lépek is tovább. Közben hangolódok az estére, hiszen már a hídon is nagyon tisztán hallható az előzenekar. A Tabán lába elé érve mindenfelé borozgató, éneklő, vidám "szabadcsapatok". Felpörgetett sebességgel haladok el közöttük. Itt is rengeteg hosszúhajú, kockásinges, szűkfarmeres fiatal dolgozik azon, hogy megszabadítson a pénzemtől, de én mindenképpen be akarok menni, úgyhogy állom a megvető pillantásokat.

Ha egyedül mész egy ilyen koncertre, nincs garancia, hogy megúszod pénzosztás, vagy pofon nélkül. Van, aki éppen ez utóbbi elkerülése érdekében eleve néhány forinttal többet hoz magával, így biztosan elkerülheti a verést. Sokan tévednek.

Ha megkérdezek egy "csövit", miért szereti a csöveseket, a szokásos válasz ez: "mert olyanok, mint én". Ha megkérdezem, miért jár el a csöves-koncertekre, a felelet rend szerint így hangzik: "mert ott rólunk szólnak, és nekünk szólnak a számok... Mert a zenekar is olyan, mint mi vagyunk: nem be képzeltek, oda lehet menni hozzájuk, el lehet velük beszélgetni. Ennél bővebb magyarázatot tapasztalataim szerint nem nagyon adnak. Nem titkolózásból: látszik rajtuk, hogy ezzel mindent elmondtak. Valójában közelebbről még szorosabban vett csoporttársaikat sem ismerik, legjobb barátjukról sincs differenciált képük. Erős kötődésigényük és más színtereken lekötetlen érzelmeik így a valóságos ismeretek gátjai nélkül zúdulhatnak a hasonlókra, mint ahogy hasonlóan differenciálatlanul zúdulnak negatív indulataik is a különbözőkre, legyenek azok akár a piperkőcen öltözködő digók, akár a végtelenül idegennek érzett idősebbek. Az igazi csövesek kiszorulása elsősorban a társadalom legsúlyosabb anyagi, gazdasági problémáival függ össze. A csövik jelképes és önkéntes kivonulása ezzel szemben társadalmunk legsúlyosabb szellemi, érzelmi, szociálpszichológiai gondjaihoz kapcsolódik. Ezeket, igaz, nem a csövik életérzésének vizsgálata során, már sokszor megfogalmazták, mint a társadalmi érték- és normarendszer általános zavarát a személyiség és a közösségek indentitászavarait, a spontán közösségek és a kiscsoportok hiányát, a rendelkezésre álló társadalmi szereplehetőségek kiüresedését és elértéktelenedését. Emellett: a jelképes csövesek, élettörténetét vizsgálva újra meg újra arra az eredményre jutunk, hogy a látszólag rendezett környezet felszíne alatt kevésbé látványos, de a személyiségfejlődést mélyen megzavaró törések és hiányok rejlenek. E törési pontok körül kristályosodik ki a csövikben is az igazi csövesekéhez hasonló közös otthontalanság érzés, az én-azonosság bizonytalansága, a fokozott, mert kielégítetlen (ugyanakkor épp ezért igénytelenebb) függőségi-kötődési igény, a fennálló érték- és szereprendszer egészével szembeni idegenkedés. Ezekből az érzésekből együttesen tevődik össze a csövesek és a csövik önazonosságának egyetlen biztos támpontja, a "mi nem vagyok én" tudata, egyfajta negatív azonosságtudat. Jól fejezi ezt ki a Hobo Blues Band együttes "Ki vagyok én" című számának szövege: Nem vagyok büdös — nem vagyok édes nem vagyok dühös — nem vagyok éhes nem vagyok puha és nem vagyok kemény nem vagyok gazdag és nem vagyok szegény nem vagyok rendőr — nem vagyok gyilkos nem vagyok őrült — nem vagyok orvos. (MTA Kritika)

Kora délután van és már hatalmas tömeg gyülekezik az Ifipark alatti domboldalon. Színkavalkád. Én is ismerősökhöz csapódom, a csorda megvéd. Hobóra azért illik minél korábban érkezni, ha olyan helyen akarsz megállni, ahonnan jól látsz, jól hallasz és nem nyom szét a tömeg. Nos, ilyen hely nem létezik. Érkezik a zenekar és én a REC gombot megnyomva kiemelem a magnót a fejem fölé, és csak reménykedek, hogy a zenekarból többet fogok visszahallani, mint a körülöttem zsúfolódó rajongókból. A zenekar kisétál a színpadra és indul is a tudomány. Vad hangolással kezdenek. Ez nem tűnik profinak, de ebben a közegben szódával elmegy.

Intró

A tömeg tombol, a fiatalok erre az estére alapoztak hosszú ideje. A Budai Ifjúsági Park pedig az egyik legméltóbb és legmegfelelőbb hely arra, hogy mindenki jól érezze magát. A hangulat felemelő, a rajongók többsége kiabál valamit az istenek felé, de a tömeg hangja elnyom minden egyénieskedést.

Személyvonat blues

Úgy kiborultam Szolnokon, mert nem találtalak otthon,
Hiába vártalak a restiben, nem voltál fenn a vonaton,
Utolsó pénzemen hívtalak, hidegen hörög a telefon.
Lementem az iszapos folyóhoz, hogy elsírassalak végleg,
Mellém ült egy törtszívű férfi, három évig volt a férjed,
Őt is eldobtad egyszer, pedig mindent, mindent megtett érted.
Én még nem ütöttem meg embert, három banknak is tartozom,
Sohasem láttam a tengert. mindennap estig dolgozom,
De nem mondok le a reményről, hisz egyebem sincs, jól tudom.
Reggel hatkor csörögtem újra, a rögzítő vette fel,
Neki nyöszörögtem rekedten, nincs több pénzem, hát mennem kell,
Elmegyek, Cegléden várok rád, szeretlek és nem adom fel.
Esténként várlak a peronon, a hetes személlyel gyere hozzám!

A dal egy végtelenül melankolikus, klasszikus blues-történet a szerelmi csalódásról, a magányról és a meg nem alkuvó reményről. A narrátor hiába várja szerelmét a szolnoki vasútállomás restijében, a nő nem érkezik meg, a telefont sem veszi fel, így a férfi magára maradva az iszapos folyóparton siratja el a kapcsolatot. A parton mellé ülő idegenről kiderül, hogy a nő volt férje, aki megerősíti a főhőst abban, hogy a hölgy korábban őt is ugyanilyen kíméletlenül hagyta el. A dal második fele a tipikus kisemberi, közép-európai lét nehézségeit listázza: a főhős banki tartozásokkal küzd, mindennap estig dolgozik, és még sohasem látta a tengert. A nyomasztó körülmények és a pénztelenség ellenére a férfi mégis dacosan kitart a szerelme mellett, és az utolsó soraiban megfogadja, hogy Cegléd peronján tovább vár rá, mert nem adja fel. Ilyen történet - 1982-ben - szerencsére csak a rohadó kapitalizmusban létezik. Nálunk minden rendben. Legalábbis annyiban, hogy nincs három bank, mint ahogy tengerként is csak a Balatont említjük meg. De azt mindig.

A zenekar azonnal folytatja a kor legnépszerűbb dalával. Bevezető sem kell, elég az első akkord, visítás, sikítás, kezek ezrei a magasban, jöhet az őrület.

Kopaszkutya

Inkább költ az ember nőre, nincs igény a kutyabőrre
Minden ebnek van jövője, hogyha nincsen túl szép szőre
A kutyákat fodrász nyírja, sampon is van, hogyha bírja
Ne sajnáld a kutyát, kopasz, nemsokára itt a tavasz

Le kell menni kutyába! Légy a kutyák királya!
Ne királyok kutyája!
Kopaszkutya csókolj meg!
Kopaszkutya harapj meg!
Kopaszkutya csókolj meg!

Életében siker legyen gyorsan kopasz kutyát vegyen
Messze már a török, tatár, nincs szebb, mint egy kopasz agár

Le kell menni kutyába!
Légy a kutyák királya!
Ne királyok kutyája!
Kopaszkutya csókolj meg!
Kopaszkutya harapj meg!
Kopaszkutya csókolj meg!

Kopaszkutya balhéból!
Jót harapunk egymásból!
Jót harapunk egymásból!

A Kopaszkutya című dal sikere ellenére a '80-as évek elején a perifériára szorult, miközben a lázadó csöves és rocker ifjúság elpusztíthatatlan nemzedéki himnuszává vált. A Szomjas György azonos című kultikus filmjéhez született szerzemény az önbecsülésről, a szabadságvágyról és a megalkuvás elutasításáról szól a kutyatartás groteszk metaforájába csomagolva. A mű kulcsmondata – Légy a kutyák királya, ne királyok kutyája! – a fiataloknak azt üzeni, hogy a kádári rendszerben is őrizzék meg a függetlenségüket a hatalom kiszolgálása helyett. Politikai szempontból a dal rögös utat járt be, míg magát az 1981-es filmet félmillióan láthatták a mozikban, a teljes zenei albumot az állami cenzúra betiltotta a rendszerkritikus áthallások miatt. A hivatalos nagylemezes kiadásra a közönségnek egészen a rendszerváltás utánig, 1993-ig kellett várnia, ám a dal a tiltás ellenére is terjedt a koncerteken és a másolt kazettákon.

Hobó: Ó, yeah. Jó estét kívánunk mindenkinek. Héjhéj. Vigyázzatok egymásra. Ilyenkor... koncert elején mindig bejelentjük - már nem sokáig kell -, a mai estén is Deák Bill Gyula még nincs velünk. De lehetséges, hogy a koncert végére ideérkezik. Úgyhogy nem halt meg, nem rúgtuk ki a zenekarból, csak kicsit karcsú lett a kicsi Billy. Azt szeretném mondani, hogy ilyenkor iskolaidő vége felé aztán kiderül, hogy ki mit tud. Kit mire tanítottak. Engem tanítottak szépre, jóra. Agyamra ment a sok óra. Á, nem tudom én mi a barokk. Mer nincs más nekem csak a... Farock!

Semmi extra, Pókáék tudják mit kell tenni. Dob, basszus, mi kell még. Kezek újra a magasban, a tömeg hullámzik. A fejem felett tartott magnóba kapaszkodok.

Farock

Tanítottak szépre-jóra, agyamra ment a sok óra,
Nem tudom én, mi a barokk, nem maradt más, csak a Farock.
Nem maradt más, csak a Farock.Alagsorban vár pár barát, megosztjuk a pénzt, a kaját,
Nők is jönnek, velük bajok, nem maradt más, csak a Farock.
Nem maradt más, csak a Farock.

Nem bírta az öreg szóval, éjjel megnyírt egy ollóval,
Gondoltam, itt útban vagyok, nincs más nekem, csak a farok.

Nincs más nekem, csak a farokKutya után jön a farok, ne húzd meg, mert beléd marok,
Fűbe, nőbe nem harapok, nincs más nekem, csak a farok.

A Farock című dalt Póka Egon zeneszerzőként és Földes László Hobo szövegszerzőként jegyzi, eredetileg az 1981-es Kopaszkutya filmzenei albumra szánták. Mivel a szocialista cenzúra a teljes lemez kiadását letiltotta, a dal stúdióváltozata hivatalosan csak évekkel később, az 1988-as Tiltott gyümölcs című nagylemezen kapott helyet. A dalszöveg a korabeli csöves kultúra és az iskola elől menekülő külvárosi fiatalok életérzését örökíti meg maró iróniával. A zseniális szójáték (Nem tudom én, mi a barokk, nem maradt más, csak a farock!) a hivatalos kultúrpolitika által elvárt magaskultúra és az utca nyers valóságának kibékíthetetlen ellentétét figurázza ki. A rövid, robbanékony és pörgős blues-rock szám a betiltások ellenére a HBB korai koncertjeinek egyik legnépszerűbb és legdögösebb darabjává vált.

Folytatjuk: (2026.09.03. csütörtök)

Írta: Fiery