Besúgó

Jó élete volt. Nem gazdag, nem kiváltságos, de a maga módján teljes. Szerencsésnek is valhatta magát, mert azon kevesek egyike volt, aki olyan munkát talált magának, amit szeretett. Szakmájában elismerték, tisztelték, a fiatalok tőle kérdeztek, a társai szívesen dolgoztak vele. Nem volt hangoskodó, nem kereste az elvtársi kegyeket, és nem akart mindenáron feljebb jutni a ranglétrán. Pártgyűlésekre nem járt, a Pártba nem lépett be. Nem politizált, nem lázított, egyszerűen csak végezte a dolgát. A rendszernek nem volt vele baja. Hasznos volt a társadalom számára. Mert megoldotta a problémákat, amelyekkel a hivatalos vezetés nem boldogult. Csakhogy abban az időben egy csöppet sem az számított, hogy ki mennyit dolgozik, mit tud, vagy hány embernek segít. Sokkal fontosabb volt, hogy ki kinek az embere, ki milyen színű kis könyvet hord a zsebében, és kinek a vállát veregetik meg a megfelelő helyeken.

Egy idő után feltűnt valakinek, hogy hősünket jobban szeretik a munkatársai, mint a közvetlen vezetőit. Többen fordulnak hozzá tanácsért, mint ahhoz, akinek a beosztása szerint joga lenne utasításokat osztogatni. Ez pedig már nem fért bele a szocialista egyenlőség világába. Ahol mindenki egyenlő volt, ott különösen veszélyesnek számított, ha valakit önmagáért becsültek. Fizetése nem tükrözte a munkáját, előrelépésről pedig szó sem lehetett. A rendszer gondoskodott róla, hogy mindenki tudja, hol a helye. Nyaranta SZOT-beutalóval vitte családját a Balatonra. Tíz év várakozás után megkapta az új Trabantját, tizenöt év után pedig telefon került a lakótelepi lakásba. Igaz, ikertelefon. Később egy kis telket is sikerült szereznie valahol Tatabánya külterületén. Hétvégenként ásott, maltert kevert, füvet nyírt, javítgatta a kerítést. Nem éppen a pihenésről szóltak ezek a napok, de az övé volt. A felesége ültetett, főzött, a gyerekek szaladgáltak a kertben. Boldog család, jól tanuló gyerekek, szeretett munka, péntekenként kártyaparti a barátokkal. Nem vágyott többre. A rendszer gondolkodásának megfelelően itt megvolt mindene. Legalábbis ezt hitte. Aztán egy délután minden megváltozott. Az irodáról egy titokzatos elvtárs kávézni hívta. Nem ismerte közelebbről, csak annyit tudott, hogy befolyásos fickó. Olyan, akinek a szava a vörös csillag sarkáig is elér. Elfogadta a meghívást. Talán előléptetés, köszönet a hosszú évekért, esetleg egy új szakmai lehetőség. Dolgozott benne a kíváncsiság.

A kávézó csendes volt. Az első percek bizalmat keltettek benne a különleges idegen iránt. - Fent van, és mégis köztünk - gondolta. Beszélgettek a gyárról, az emberekről, az ország dolgairól. A férfi sokat mosolygott. Aztán hirtelen az asztalra tett néhány fényképet. Egyik képen a felesége a gyárkapuban. A másikon egy ismeretlen férfival fog kezet. A férfi egy táskát tartott a kezében. A harmadik fényképen néhány csomag harisnya a kezében. A történet egyszerűnek tűnt. Néhány héttel korábban egy árus járt az üzemben. Harisnyákat kínált. Az asszony vásárolt belőlük. Nem kérdezte, honnan származnak, nem érdekelte. Csak szeretett volna néhány harisnyát, ami a boltokban hónapok óta hiánycikk. Az idegen nyugodt hangon elmagyarázta, hogy ez a vásárlás a hatályos szabályok szerint súlyos következményekkel jár. A harisnyaárus feketekereskedő, nyugati kapcsolatokat tart fenn, és a feleség magatartása rendszerellenes tevékenységként értékelhető. 

Aztán elkezdte sorolni, mi történhet. Eljárást indíthatnak a felesége ellen, elveszíti az állását. A gyerekek nem tanulhatnak tovább. Egy rosszul megválasztott minősítés, egy megfelelő helyre eljuttatott jelentés és hiába a kitűnő bizonyítvány, hiába a szorgalom. És hősünk sem marad ki a következményekből. A gyárban alkalmatlannak minősítik, eltávolítják a munkaköréből, és mehet a kohóba, három műszakba, öntőmunkásnak. A súlyosan beteg nagymama szociális otthoni elhelyezése megszűnik, mert a rendszer ellenségeit nem támogatja az állam. A férfi nem fenyegetőzött. Nem emelte fel a hangját. Nem kellett neki. A szocialista hatalomnak nem volt szüksége arra, hogy mindenkit megverjen, megkínozzon vagy börtönbe zárjon. Elég volt, ha tudtuk, hogy bármikor megtehetik. Elég volt egy telefon, egy pecsétes papír. A félelem sokkal olcsóbb volt, mint az erőszak, és hatékonyabb is. Ráadásul senki nem tudta meg, mert csak belső sebeket okozott. Az idegen tovább mosolygott. Aztán előadta a másik lehetőséget. Minden marad a régiben. Nem kell aggódniuk. A gyerekek tanulhatnak, ő dolgozhat tovább. Nem kérnek tőle semmi különöset. Nem kell hőstettet végrehajtania, nem kell árulóvá válni. Csak időnként találkoznak, beszélgetnek, és ha szükséges, néhány "ártatlan" sort leír egy papírra.

Kiről? Mit kell leírni? Semmi komolyat. Hogyan viselkednek a kollégák. Miről beszélgetnek. Mit olvasnak. Ki panaszkodik, ki elégedetlen. Egyszerű dolgok. Olyanok, amelyekről az ember amúgy is tud. És egy sör mellett egyébként is beszél. A férfi azt is hozzátette, hogy nincs mitől tartani. Ez bizalmi kapcsolat. Örökre titokban marad. És ezzel az "aprósággal" csak a hazáját segíti. Emberünk rövid gondolkodási időt kért. 

Amikor a gyerekek már ágyban voltak, leült a feleségével a konyhában. Elmesélte a találkozást, a fényképeket, a fenyegetést, a felkínált megoldást. Az asszony türelmesen végig hallgatta. Aztán elmondta, hogy neki is volt egy beszélgetése. Neki a férjéről mutattak fényképeket. Az antikváriumban készült, ahol Bibó István egyik könyvét és George Orwell Állatfarm című művét vette meg. Ezek nem hivatalosan tiltott könyvek voltak. Aki megvette, az bűncselekményt követett el. Az asszony is megkapta az ajánlatot. Ha együttműködik, nem lesz baj. Ha nem, akkor következményei lesznek a különös érdeklődésének. Sokáig ültek egymással szemben. Aztán döntöttek. A gyerekek miatt. Nem akarták, hogy a ők viseljék a szüleik helyett egy diktatúra bosszúját. Nem akarták, hogy egy ismeretlen, onnan fentről egyetlen tollvonással elvegye tőlük azt a jövőt, amiért éveken át olyan keményen tanultak. Megpróbálták meggyőzni magukat, hogy ez csak formaság. Nem árulnak el senkit. Mindig csak annyit mondanak, amennyit feltétlenül muszáj, és az se legyen terhelő.

Egy hét múlva aláírták a papírokat. Nem verték őket. Nem kattant a bilincs. Nem vitték el őket éjszaka. A diktatúra egyik legnagyobb aljassága éppen ez volt: elérte, hogy az ember saját kezével írja alá a saját erkölcsi vereségét. Egy hét múlva aláírták a papírokat. Nem verték őket. Nem kattant a bilincs. Nem vitték el őket éjszaka. A diktatúra egyik legnagyobb aljassága éppen ez volt: elérte, hogy az ember saját kezével írja alá a saját erkölcsi vereségét. Akkor még nem tudták, hogy az aláírás néhány másodperce egész életükre rátelepszik.

A következő hónapokban kétszer-háromszor találkoztak egy összekötővel. Beszélgettek az időjárásról, a gyárról, a munkáról. Szóba kerültek kollégák, barátok, ismerősök. Ők pedig ügyeltek rá, hogy semmit ne mondjanak, ami bárkinek árthatna. Nem akartak másokat is bajba sodorni. Nem akartak senkit elárulni. Hamarosan írni sem kellett. A találkozások ritkultak, majd elmaradtak. Az élet látszólag visszatért a régi kerékvágásba.

Csakhogy már semmi sem volt a régi. A pénteki kártyapartik lassan elmaradtak. Mert egyre nehezebb volt úgy leülni egy asztalhoz, hogy közben minden mondat mögött ott lapuljon a kérdés: vajon ki hallja, ki jegyzi meg, ki adja tovább? Ki van még benne? A feleség egyre ritkábban járt el otthonról. A férj a munkahelyén visszafogottabb lett. Megtanulták, hogy vannak mondatok, amelyeket jobb nem befejezni, könyvek, amelyeket jobb nem megvenni, és emberek, akikkel jobb nem mutatkozni. Már nem beszélgettek úgy, mint korábban. A bizalom, a magabiztosság, az emberek szeretete kikopott a mindennapjaikból. Nem tudták, mikor kezdődött, és azt sem, mikor vált véglegessé. És már egymásban sem bíztak.

A rendszerváltás után azt hitték fellélegezhetnek. Az aláírt papírok, a fényképek, a kávézások, az egész történet  a történelemkönyvek lapjaira került, és ott is marad. Aztán kiderült, hogy a harisnyaárus is ügynök volt. Aki az egész történetet elindította, nem egyszerű kereskedőként járta az üzemeket. A feleség és a férj "meggondolatlan" vásárlása egy nagyobb játszma része volt. A nevük nyilvánosságra került. Nem számított, hogy alig találkoztak az összekötőjükkel. Nem számított, hogy volt-e jelentés, és nem számított az sem, hogy senkit nem akartak tönkretenni. Nevük ott állt a listán. Az emberek pedig már nem kérdeztek. A régi barátok elfordultak tőlük. A gyárban összesúgtak a hátuk mögött. Akadt, aki látványosan elhallgatott, amikor beléptek egy helyiségbe. Mások egyszerűen nem köszöntek többé. Ők mégsem magyarázkodtak. Talán büszkeségből. Talán szégyenből. Tudták, hogy senki nem hinné el nekik az igazat. A nyugdíjas évekre végre újra lecsendesedett minden. A gyerekek felnőttek, jó munkát találtak, saját családjuk lett. A világ megváltozott, és úgy tűnt, a múlt már nem tudja utolérni őket.  Egészen a mai napig. Amikor valaki saját, önző célja érdekében ismét elővette a neveket. Újabb lista került nyilvánosságra, újabb viták kezdődtek, és újra előkerültek azok, akik egykor aláírtak. És nem azért, mert ez ma még fontos lenne. Megint mutogatnak rájuk. 

Érdekes módon pont azokól nem esik szó, akik az ő életüket tettek tönkre. Azokról, akiknek az volt a munkájuk, hogy megfélemlítsék a tisztességes embereket, akiknek fizetést adtak azért, hogy mások gyengeségeit, félelmeit és családi kiszolgáltatottságát kihasználják. Akik a hatalom nevében embereket zsaroltak, életeket törtek ketté, családokat fordítottak egymás ellen.

Az egykor meghurcoltak viszont újra célponttá váltak. A családot ismét elkerülik. A gyerekek munkahelyén furcsán viselkednek a kollégák. Az unokával az óvodában az óvónő alig szól az unokához. Egyre gyakrabban beszélnek arról, hogy el kell költözni a városból. Megint szégyellik magukat. A történetüknek nincs helye a fekete-fehér ítéletek között. És most ott van egy egész élet, amelyet nem lehet visszakapni.

Persze, voltak, akik nemet mondtak. Akiknek nem volt veszítenivalójuk, vagy akik mögött erősebb kapcsolatok álltak. Akik egyedül éltek, vagy képesek voltak vállalni a következményeket. Közűlük is sokan megérdemlik a tiszteletet. Mert tudjuk-e, hogy mi történt velük azután? Hányan veszítették el az állásukat, hányan kerültek lehetetlen helyzetbe, hányan mondtak le a tanulásról, a családalapításról, az életükről? Hányan éltek le egy egész életet úgy, hogy soha nem kapták meg azt, amit a tehetségük és a munkájuk alapján megérdemeltek volna? Mert a történetnek van egy másik oldala is. Azokról, akik nemet mondtak, és ezért tönkretették őket. Akik nem kerültek igazgatói székbe, nem lettek ismert emberek, nem építettek sikeres vállalkozást. Csendben viselték a büntetést. Ők is a rendszer áldozatai, mégha nem is veszik elő a neveiket időról-időre pusztán politikai célokból.

És most itt van egy újabb generáció, amely könnyedén ítélkezik. Amelynek természetes a szabadság, természetes, hogy azt olvas, amit akar, oda utazik, ahová szeretne, és azt mondja, amit gondol. Nem tudják, milyen volt úgy élni, hogy egy rosszkor kimondott mondat miatt a gyereked felvételije, a feleséged állása vagy a beteg édesanyád ellátása kerülhet veszélybe. Nem tudják, milyen az, amikor egy idegen pontosan tudja, mitől félsz a legjobban. És talán nem is kell megtudniuk. De mielőtt valakit besúgónak kiáltunk ki, mielőtt egy egész családot megbélyegeznek, mielőtt egy ember egész életét néhány sor alapján ítélünk meg, érdemes feltenni egyetlen kérdést: Mit tettél volna a helyükben, amikor a hatalom nem a te életedet fenyegette meg, hanem a családodét?

Persze, nem kell mindenkit felmenteni. Nem kell elfelejteni azokat sem, akik valóban ártottak másoknak. De különbséget kell tenni a haszonból, meggyőződésből és karriervágyból jelentő ember, valamint aközött, akit a saját családja biztonságával zsaroltak meg. Mert a diktatúra nemcsak azokat törte össze, akiket megfigyeltek, feljelentettek vagy börtönbe zártak. Azokat is, akiket rávett arra, hogy a félelmükben aláírjanak egy papírt. És talán ez volt a másik legnagyobb aljassága: még a rendszerváltás után is képes volt egymás ellen fordítani az embereket. A besúgók egy része meghalt. A rendszer összeomlott. De a szégyen, a bizalmatlanság és a megbélyegzés tovább él azokban a családokban, amelyek soha nem tudtak igazán megszabadulni tőle.

Ui: Beszélgettem olyan emberrel, akit a mai napig zavar, hogy őt nem szervezték be és hosszú, kerek mondatokban fejtette ki, hogy – mivel hitt a rendszerben – minden lelkiismeretfurdalás nélkül jelentett volna. Ez erkölcsi kötelesség lett volna. Aztán elgondolkodott és azzal zárta le a témát: "biztosan ezért nem szerveztek be, mert én tényleg velük voltam…"

Írta: Fiery