Amikor beköltözött a jövő a Városligetbe

Ha az ember a hírekből, a mozikból és az internetről próbálja elképzelni a jövőt, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy már fél lábbal egy posztapokaliptikus világban élünk. Magányosan kóborló zombik, szerelmes vámpírok, kifogyhatatlan fegyverarzenállal felszerelt Mad Maxek, sztreccsruhában feszítő szupercsávók és szupercsajok, akik azon versengenek, hogy melyikük menti meg, vagy pusztítja el többször a világot egyetlen nap alatt. Nem éppen megnyugtató jövőkép.

Aztán van egy rendezvény, amely mintha szándékosan az ellenkező irányba indulna. Nem azt kérdezi, hogyan éljük túl a holnapot, hanem azt, hogyan tehetnénk jobbá. Kicsit olyan, mintha a posztapokalipszis helyett egy modern Holnapolisz kapuja nyílna ki előttünk: kíváncsisággal, tudással, ötletekkel és azzal a meglepően egyszerű gondolattal, hogy a jövő talán nem valami, ami egyszer csak ránk zuhan, hanem valami, amit nekünk kell megteremtenünk.

Meglepő élményben volt részem a héten. Csütörtökön és pénteken a Brain Bar konferencia-fesztiváljára kaptam meghívást. Az első napot sajnos egy fontos leadási határidő miatt ki kellett hagynom. Péntek reggel aztán már kezdtem gyanítani, hogy talán rosszul osztottam be a lapokat. Mert amikor megérkeztem a Városligetbe, hamar kiderült, hogy itt valami egészen más történik, mint egy szokásos konferencián.

Fiatalok szállták meg a környéket. Nem úgy, ahogy egy fesztivált szoktak megszállni. Nem sörrel a kézben, nem azzal a "nézzük meg, mi van itt" típusú érdeklődéssel. Hanem sorokban állva, előadásokra várva, egymással beszélgetve, a standok között mászkálva, telefonozva, kérdezve, figyelve. Akkor még nem tudtam, hogy később én is sorba fogok állni.

Én csak be akartam ülni valahová

A regisztráció meglepően gyorsan ment. Majd átküzdöttem magam a tömegen, és megpróbáltam a lehető legésszerűbben viselkedni. Természetesen, otthon már megnéztem a programot, és kiválasztottam a számomra érdekesnek remélt előadásokat. Szabályos órarendem volt. Gondoltam, beülök, meghallgatom, utána pedig majd szépen megyek tovább. 

Ez körülbelül öt percig működött, amíg meg nem láttam a sort. Hát... az nem volt kicsi. A vége már olyan messze volt, hogy mire odaérek, valószínűleg az előadó is hazamegy. Elengedtem a tervet. Császkálni kezdtem. És ez lett a szerencsém. Mert amerre mentem, mindenütt történt valami. Előadás itt. Beszélgetés ott. Újabb sor. Újabb tömeg. Egyetemi stand. Céges stand. Workshop. Kérdések. Nevetés.

És mindenhol tele volt a nézőtér. Végül sikerült valahová bepréselnem magam. Egy idő után már nem is próbáltam eldönteni, hogy melyik program a "legérdekesebb", mert mindegyik rejtett magában "valamit". Nem a témák lettek fontosak. És nem feltétlenül azért, mert minden elhangzott gondolattal egyetértettem. Sőt. Néhánnyal nagyon nem. De itt éppen ez a lényeg.

Nem azért jöttünk, hogy egyetértsünk

A Brain Bar számomra ettől vált igazán érdekessé. Nem akarta mindenáron megmondani, hogy mit kell gondolnunk a jövőről. Inkább dobálta elénk a kérdéseket. Mi lesz a mesterséges intelligenciával? Mi lesz a munkával? Mi lesz az emberrel? Mi történik akkor, amikor a technológia gyorsabban fejlődik, mint ahogy mi képesek vagyunk alkalmazkodni hozzá? Meddig optimalizáljuk magunkat? És mikor vesszük észre, hogy már saját magunkat is egy algoritmus szerint próbáljuk működtetni? Hol van az ember helye ebben az egészben?

Na, ezek már érdekes kérdések. És ezekre szerencsére nem lehet egyetlen mondattal válaszolni. A fesztivál egyik legfontosabb gondolata éppen az volt, hogy nem baj, ha nem ugyanazt gondoljuk. Sőt. Talán az a baj, ha már nem is akarunk mást hallani. A mai világban ugyanis egészen könnyű elérni, hogy mindig olyan emberek vegyenek körül bennünket, akik ugyanazt gondolják, mint mi. Az internet pedig ebben különösen ügyes. Ha valamit szeretsz, kapsz még belőle. Ha valamit utálsz, kapsz még belőle. Ha valamiben hiszel, az algoritmus előbb-utóbb megkeresi neked azokat is, akik ugyanúgy hisznek benne. Aztán egyszer csak úgy ébredsz fel, hogy azt hiszed, mindenki így gondolkodik. A Brain Bar viszont két napra kirángatott ebből. Engem biztosan.

És közben ott volt a tömeg

A legjobb az egészben talán mégsem az volt, ami a színpadon történt. Hanem ami előtte, utána és közben. A tömeg. A beszélgetések. A standok. A fiatalok. A cégek. Az egyetemek. A kíváncsiság, a lelkesedés. A cégek egymás mellett zsúfolódtak, mint egy karácsonyi fesztiválon. Csak itt nem ajándékot osztottak, hanem jövőt. Vagy legalábbis annak egy darabját. És hamar érthetővé vált, hogy a vállalatok miért akarnak jelen lenni egy ilyen rendezvényen. Nem csak azért, hogy kitegyék a logójukat valahová, hanem mert itt van a következő generáció.

És a következő generáció nem feltétlenül állásinterjúra érkezik. Lehet, hogy csak kíváncsi. Lehet, hogy megnéz egy technológiát. Lehet, hogy beszélget valakivel. Lehet, hogy talál egy szakmát, amiről előző nap még azt sem tudta, hogy létezik. Vagy egyszerűen csak rájön valamire saját magával kapcsolatban. Ez pedig már önmagában elég.

A lógósokat is megtaláltam

Persze nem mindenki volt halálosan komoly. Őket is megtaláltam. A lógósokat. Ők egy kicsit hátrébb húzódtak. Ők vagy már mindent tudnak, vagy még semmit. Harmadik lehetőség nincs. Lehet, hogy valaki csak a haverjai miatt jött. Lehet, hogy valaki azt sem tudta, hogy mi az a Brain Bar. Lehet, hogy valaki egyszerűen csak kihasználta, hogy végre nem kell a suliban ülnie. Lehet, hogy kötelező volt a megjelenés. Semmi baj. Majd rájön. Vagy nem. De legalább ő is ott volt. És szerintem még ez is jobb, mint ha egyáltalán el sem jött volna. Mert egy gondolatot úgy is el lehet kapni, hogy az ember nem készül rá. Lehet, hogy csak elsétálsz egy színpad mellett, meghallasz egy mondatot, és mész tovább. Aztán este még mindig ott van a fejedben.

Ezért gondolom, hogy aki a Brain Bar két napját végig tudta csinálni, annak érdemes volt végig seggelnie. Igen, direkt írtam így. Mert két napig ülni, figyelni, gondolkodni, egyik helyről a másikra menni, újra leülni, újra figyelni nem feltétlenül hangzik izgalmasnak. Csakhogy közben történik valami. Az ember fejében.

A Magyar Zene Háza viszont kezd kicsi lenni

Van azért egy apró problémám. A Magyar Zene Háza modern. Csak éppen ehhez a tömeghez pirinyó. Javasolnám, hogy jövőre rendezzék az Arénában, vagy a Puskásban. Bár azt hiszem, előbb-utóbb azok is kicsik lennének. Szóval nincs jobb ötletem. Maradjon a Városliget. Majd valahogy csak elférünk. Bár, nekem volna egy elképzelésem...

Azt azért mégis csak érdemes megfigyelni, amikor egy rendezvénynek az a legnagyobb problémája, hogy túl sokan akarnak bejutni. Én ezt a problémát azért elfogadnám néhány más kulturális eseménynél is. Például a koncerteken, ahol úgy fogy a rajongótábor, mint annak idején Erzsi néni Shóbert Norbi tornakazettája után.

Miért éppen a fiataloknak kell ott lenniük?

Hülye kérdés. Ők a jövő. Meg ez a két nap róluk/nekik szólt. Nem arról, hogy mit gondolnak a szervezők a világról. Nem arról, hogy mit gondolnak az előadók. Hanem arról, hogy a mostani tizen- és huszonévesek milyen világban fognak, milyen világban akarnak élni. Ezt a világot nem lehet helyettük kitalálni. Mi, idősebbek – én persze nem - elmondhatjuk, hogy mit láttunk, ők majd hozzáteszik, hogy szerintük mi következik. És feltéve, de meg nem engedve még az is lehet, hogy nekik lesz igazuk. Ezért lett volna fontos ott lenniük azoknak is, akik még nem tudják pontosan, mihez kezdjenek az életükkel. Talán éppen azért. Mert a Brain Bar nem feltétlenül válaszokat adott. Lehetőségeket mutatott.

Lehetőséget a tanulásra. A vitára. A kérdezésre. A kapcsolatokra. A munkára. A kreativitásra. És mindenekelőtt arra, hogy az ember ne féljen attól, ha valamit még nem tud. Mert azt meg lehet tanulni. A kíváncsiságot viszont sokkal nehezebb visszaszerezni.

Nem tudom, milyen lesz a jövő

És ezt most mindenféle nagyképűség nélkül mondom. Nem tudom. Ahogy szerintem senki sem tudja. Lehetnek homályos jóslataink, nagyon okos elemzéseink, fantasztikus technológiáink, mesterséges intelligenciánk, kutatóink, üzletembereink és mindenféle jövőkutatóink. A jövő ettől még meglehetősen pimasz módon képes meglepetéseket okozni.

Éppen ezért nekem nem az volt a legfontosabb, hogy megtudjam, milyen lesz, hanem az, hogy láttam egy rakás fiatalt, akik kíváncsiak arra, milyen lesz. Ez pedig biztató. Nem azért, mert ettől minden rendben lesz, hanem azért, mert ha valaki kérdez, akkor még nem fogad el mindent automatikusan. És talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit egy ilyen fesztivál adhat.

A végén mégis egyetlen dolgot vittem haza

Nem egy konkrét előadást. Nem egyetlen nagy felismerést. Nem egy névhez kötődő mondatot. Egy hangulatot. Azt az érzést, hogy ott volt egy egész generáció, amelyik keresi a helyét egy olyan világban, amely közben elképesztő sebességgel változik. És ott voltak körülöttük azok, akik már valamivel több évet töltöttek ezen a bolygón, és megpróbáltak valamit átadni abból, amit tudnak. Néha sikerült. Néha vitatható volt. Néha én is vitatkoztam volna. De ettől volt élő. És ettől volt értelme. Aki kihagyta, az tényleg magára vessen. Mert a Brain Bar nem egyszerűen két napnyi előadás volt, hanem két nap, amikor az embernek lehetősége nyílt arra, hogy egy kicsit kikapcsolja a saját algoritmusát.

Leül. Hallgat. Kérdez. Vitatkozik. Aztán feláll. És egy kicsit másképp néz körül. Én csak egyetlen napot kaptam belőle. Az elsőt elvitte egy másirányú feladat. Ezt azért még mindig sajnálom. De, amit pénteken láttam, az alapján egy dolgot biztosan tudok: ha egy fiatalnak van lehetősége két napig ott lenni, üljön le, seggelje végig, és figyeljen. Nem fogja ettől megtudni, milyen lesz a jövő. De lehet, hogy megtud valamit arról, hogyan akar majd benne élni. És az talán még fontosabb.

Írta: Fiery