Akiket a halál sem választ el

Két öregember ül az asztalnál. Sakkoznak.

– Te ezt direkt csinálod?

– Mit?

– Hogy mindig ugyanott hibázol.

– Nem hibázom. Csapdát állítok.

– Már több mint negyven éve állítod.

– Egyszer csak belelépsz.

Nevetnek. Közben beszélgetnek politikáról, sportról, zenéről. És persze a nőkről. Arról, hogy régen milyenek voltak a csajok. Meg arról, hogy régen ők milyenek voltak. Sok mindenben egyetértenek. És egyre több dologban vitatkoznak.

Még tinédzserek voltak, amikor már egy térre jártak. Nem volt ott semmi különös. Egy szálkás pad, néhány fa, egy rosszul működő lámpa. Mégis az egész világ ott volt. Suli után ledobták otthon a táskát, bedobtak valamit anya főztjéből, és már rohantak is. Mindig volt kint valaki. A mag. Nyolcan. Vagy tízen. Néha még többen. A tér zengett a hülyeségtől. A poénokat együtt találták ki. A csajozós dumákat közösen fejlesztették. Ha valamelyikük kiszemelt egy lányt, a többiekből szakértői bizottság alakult. Koncertekre jártak. Házibulikba. Meccsre.

Néha csak ültek a padon, és beszélgettek órákon át. Mindenről. Arról is, ami nem tetszett nekik a világból. Észrevették az omladozó rendszer hibáit, és egyre többet értettek meg belőlük. Tele voltak tervekkel. Tele voltak tenniakarással. Csak éppen nem volt lehetőségük rá, hogy bizonyítsanak. Nem baj. Boldogok voltak. A vizsgáik nagyjából egyszerre jöttek. Együtt idegeskedtek. Együtt szenvedtek. Együtt éltek át poklot és végül a mennyet. Aztán egyszer csak vége lett. Megünnepelték. A szabadságot. Ami akkor még csak annyit jelentett, hogy többé nem kell iskolába járni. Azt hitték, ennél jobb már nem lehet.

Jött az ősz. Munkát találtak. Kevesebb lett a szabadidő, de a tér még az övék maradt. A mag együtt maradt. Nyolcan. Vagy tízen. Sőt. A társaság egyre nőtt. A barátnők számával. A lányok nem értették, miért kell minden nap nyolc másikkal is találkozni. Kitaláltak külön programokat, de a fiúk ezt is megoldották. Valahogy. Együtt maradtak. Azt hitték, ez mindig így lesz.

Aztán megérkeztek a behívók. Nem volt háború. Csak katonaság. Másfél év. Nem tehettek mást. Megígérték egymásnak: ha leszerelnek, ugyanott folytatják. De egyiket augusztusban hívták be. Másikat novemberben. A harmadikat februárban. A következőt csak a következő augusztusban. Másfél év lassan telt. De eltelt. Mivel mindenkit máshová vezényeltek, nem látogathatták egymást. Leveleztek. Megpróbáltak egyszerre eltávozást kapni. Nem mindig sikerült. Sőt, legtöbbször nem. De próbálták. Nem engedték, hogy bárki vagy bármi közéjük álljon. Még a hadsereg se!

Új élet kezdődött. Az elsők házasodni kezdtek. Aki tudott, ott volt az esküvőn. Aki nem, éppen valahol vonult, dolgozott, tanult. Igazoltan hiányzott. Mire mindenki leszerelt, az elsők már gyereket neveltek. Munka. Család. Esti iskola. Távolság. Lakáskeresés. ÉLET. A mag szétszóródott a nagyvilágban. Néhányan még találkoztak. Kirándultak. Családdal együtt. Jó volt, de nem ugyanúgy. Máshogy volt jó. A tér kiürült. A pad megkopott, a lécek eltörtek, a csavarok berozsdásodtak. Az Önkormányzat eltüntette.

Évek teltek el. Aztán egyszer csak újra találkoztak. A mag ugyanis nem szűnt meg. Csak illegalitásba vonult. Itt ketten tartották a kapcsolatot. Ott hárman. Aztán jött a nagy találkozó. És amikor újra együtt ültek, mintha valaki visszakapcsolta volna a villanyt. Nem találkoztak már naponta. A péntek lett az övék. A "Miidőt" szerény egyszerűséggel sörnapnak nevezték, de a péntek a Barátság napja volt. Igaz, már csak hatan vagy heten voltak. Mert volt, akit közben elnyelt az élet. De, akik ott voltak, ugyanúgy nevettek. Politika. Foci. Zene. Csajok. A téma alig változott. Csak ők. A régi tér helyett már egy modernebb meleg kocsma. Nem fáztak télen a padon, és nem izzadtak nyáron. Ettek. Ittak. Beszélgettek. Nevettek. Hajnalig. A sörnapok mellé idővel már családi bulik is társultak asszonyokkal gyerekekkel. Mert a barátság mindent legyőz. Ebben hittek.

Meghalt az első. Túl korán. És értelmetlenül. Még fel sem ocsúdtak, elment a következő is. Öten maradtak. A sörnapok mellett már telefonáltak is egymásnak. Csak úgy. Hogy hallják a másik hangját. Hogy megkérdezzék:

– Minden rendben?

Volt, aki nem bírta elviselni, hogy újabb barátot veszítsen el. Eltávolodott. Munkába menekült, vagy belefáradt. Egy régi barát egyszer azt mondta:

"Ha hosszú évekig nem találkozunk, akkor is barátok maradunk. Nem a közelség vagy a távolság határozza meg a barátságot."

Szép mondat. Csak van egy baj vele. A barátoknak szükségük van egymás közelségére.

A sörnapok megmaradtak. Csak egyre ritkábban. Hol hárman ültek az asztalnál. Hol négyen. A téma is megváltozott. A csajok még előkerültek. A zene is. A foci. De egyre többet beszéltek politikáról. Betegségekről. Orvosokról. Gyógyszerekről. És egyre gyakrabban a halálról. Nevettek. Csak már nem annyit és nem azért, amiért még akkor...

Aztán ketten maradtak. Amikor lehetett, találkoztak. Munka. Család. Betegség. Ami éppen nem állt közéjük. Beszéltek. De már nem voltak olyan lelkesek. Inkább csak sakkoztak. A táblánál legalább még volt idő gondolkodni. És ott voltak egymásnak. Néha megpróbáltak régi dolgokról beszélni. A térről. A koncertekről. A fociról. A csajokról. A hülyeségekről. De már nem illett hozzájuk. Egyre többet vitatkoztak. Apróságokon. Nagy dolgokon. Néha egyikük rácsapta az ajtót a másikra. Aztán egymás hívását várták. És az egyik mindig jelentkezett. Hiszen egyetlen csipet a múltból. Egyetlen menekülés a jelenből. Egyetlen bizonyíték arra, hogy még nem múlt el minden. Ez a délután is ígéret volt. A sakktábla kikészítve. A sör a hűtőben. Rágcsa az asztalon. És a kedvenc zene bekészítve. Minden a helyén volt. Ahogy mindig.

Az ígéret azonban ígéret maradt. Nem jött. Nem kopogott. Nem ült le senki az asztalhoz. Nem csattant fel egyetlen mondat sem. Nem kezdődött vita. Nem dőlt el a parti. A sakktábla beporosodott. A sör megromlott. A rágcsa érintetlen maradt. A zene nem szólalt meg többé.

Csak a csend maradt. Az a csend, amelyben egyszerre hallatszik minden, ami volt. A tér zaja. A nevetés. A koncertek. A házibulik. A részeg éjszakák. A baráti viták. A kibékülések. A "majd holnap találkozunk". Mindazok hangja, akik valamikor azt hitték, hogy ez örökké tart. A sakktáblán a bábuk még mindig egymással szemben állnak. Senki sem mozdítja meg őket. Mert a játszma nem ért véget. Csak már nincs, aki folytassa…

Aztán valahol, egy másik tér padján már megint együtt lógnak. Mindenki ide ért. Újra fiatalok, hangosak, boldogok. Nyolcan. Vagy tízen. Néha még többen. És újra kezdődik. Mert a halál csak az életet tudja elválasztani. A barátságot soha.

Írta: Fiery