A szerepek mögött is ember maradni - Sáfár Mónika interjú 3. rész

2021 óta egyetemi oktatóként a következő színészgenerációt segíti, átadva mindazt a tudást és tapasztalatot, amelyet több mint három évtized alatt szerzett. Munkásságát a folyamatos megújulás, a szakmai igényesség és a műfajok közötti természetes átjárás jellemzi. Mai beszélgetésünkben erre a gazdag életútra tekintünk vissza: a pályakezdés meghatározó pillanataitól a nemzetközi sikereken át egészen a tanításig és a jelen kihívásaiig.

Színpadon kívül milyen dolgok segítenek feltöltődni egy-egy nehezebb időszak után?

Nincsenek berögzült szokásaim, hogy "na most akkor elmegyek teniszezni egy hétre, horgászni, vagy megkötök egy pulóvert". Nem tudom, ez mindig adja magát. Gyakorlatias vagyok, a tehetségemet a színpadon használom, és ha vége az előadásnak, azonnal ki tudok lépni a szerepből, és egyszer csak hétköznapi ember lesz belőlem. Főleg mióta Franciska lányom megszületett, ami huszonöt éve történt. Meg kellett tanulnom identitást váltani: most anyuka vagyok, most színésznő vagyok, éppen, amit az élet ad. Mindig nagyon sok mindent csináltam párhuzamosan. Amíg a színház és a szakma töltötte ki az életemet, több különböző színházban is játszottam. Minden színház más műfaj: opera, operett, a musical...

Amikor férjhez mentem, a férjemnek volt két kicsi gyereke. Egy fiú és egy lány. Egy- és háromévesek. Nekem nagyon fontos volt, hogy ne legyek rossz mostohamama. Szerettem volna, ha nálam is otthon érzik magukat. Egy szoba csak az övék volt, és mindig fontos volt, hogy főzzek nekik, meg menjünk együtt kirándulni. A legjobb az egészben, hogy a mai napig nagyon jó a kapcsolatom velük. Ráadásul a saját lányommal is sikerült őket úgy összehozni - aki egyedüli gyerek -, hogy ne maradjon egyedül a nagyvilágban. Pont a múlt héten jött haza Münchenből, ahol a testvérek élnek.

Szerinted mitől maradhat hiteles egy színész több évtizedes pályafutása során?

Csak az önismeret és a szakmai önkontroll. Nagyon nagy alázattal és komoly kutatómunkával, ami a belső kutatást jelenti. Mert nem hihetjük el, hogy mindig jók vagyunk.  Időnként annyira el tud távolodni az ember saját magától. Például itt volt... nem mondom ki a nevét... egy neves kolléga. Ő például a pályája vége felé már a saját maga karikatúráját játszotta. Nem szabad idáig elmenni. Annyira keskeny az ösvény, amin járni lehet. Beleeshetünk hibákba, túlzásokba, de választani kell egy szakmai kontrollt, akinek az ízlésére hallgatunk, vagy meghallgatjuk a véleményét, és azután levonhatjuk a konzekvenciát. De alapvetően magunknak kell ismernünk a saját határainkat. Kell lennie a színészben egy olyan üzemmódnak, ami kívülről láttatja magát.

Volt mostanában olyan felkérés, amire azt mondtad, hogy köszönöm szépen, ezt nem, ez nem az én stílusom?

Nem fordult még elő, hogy olyan szereppel kínáltak volna, ami nem nekem való. Ez szerencse. Egyéb okok miatt mondjuk egyszer-kétszer nemet mondtam, mert olyan színvonalat feltételeztek, amibe jobb volt nem belemenni. Olyan viszont előfordult, hogy az egyik budapesti színházban egy stúdiószínpadi előadás castingjára hívtak. Ott ült a koreográfus, a zongorista, a rendező, az egész alkotógárda. Én azonban nem ismertem a darabot. Egy új, kortárs műről volt szó, amelynek a zenei anyagát sem ismerhettem, hiszen nem volt rá lehetőségem. Egyetlen sanzont kaptam, és azzal érkeztem a meghallgatásra.

Elkezdtem énekelni úgy, ahogyan én gondoltam. Az első versszak közepén azonban a rendező leállított. Addigra már amúgy is meglehetősen kellemetlen helyzet alakult ki, én pedig egyébként sem érzem magam komfortosan a castingokon. Izgultam. Azt mondta:

– Ne haragudj, de ennél a résznél nem elkeseredettnek kellene lenned, hanem inkább dühösnek.

Én akkor és ott már pontosan tudtam, hogy ezt a szerepet nem szeretném. De azért azt válaszoltam:

– Az a helyzet, hogy te ismered ezt a darabot, én viszont nem. Kaptam egy sanzont, annak van eleje, közepe és vége. Arról szól a diplomám, hogy ezt megoldjam. Én ezt az érzelmi állapotot választottam, mert azt gondoltam, hogy a végére majd kiderül, hová jut el.

– De én azt szeretném, ha dühös lennél.

– Rendben – mondtam. – Köszönöm szépen.

Elölről kezdtem, és egészen addig énekeltem, ahol az előbb megállított. Aztán megkérdeztem:
– Erre gondoltál?

– Igen, igen, folytathatod.

– Nem, köszönöm szépen. Nekem eddig tartott ez az éneklés.

Erre mondja:

– De hát még itt van a koreográfus, ő is megnéz…

– Nem. Ez egy meghallgatás. Maga a szó is pontosan kifejezi, mit jelent. Neked végig kellett volna hallgatnod engem. Ezt nem tetted meg. Én viszont nagyon köszönöm a lehetőséget. Viszontlátásra.

Hazamentem. Nem sokkal később csörgött a telefon.

– Az igazgató azt mondta, hogy hívjalak fel, és kérjek bocsánatot.

– Ne. Tőlem ne kérj bocsánatot. Te ilyen vagy, kész. Nem érdekes. Egyszerűen ilyen légkört teremtesz. Ez nekem nem felel meg.

Erre azt mondta:

– Én Amerikában is tartottam castingot!

– Miért, ők nem ugyanúgy éreznek, mint mi? – kérdeztem. – Nem alázunk meg embereket. Meghallgatsz valakit udvariasan, aztán legfeljebb káromkodsz egyet utána, és azt mondod: ezt a színésznőt nem kérjük.

Ezzel leraktuk a telefont.

Két nap múlva újra hívott.

– Akkor mégiscsak a tiéd lenne a szerep...

2026-ban is számos fellépésed van. Mi az, ami ma is ugyanazzal a lelkesedéssel visz újra és újra a színpadra?

Hú, hát most, mióta tanítok, boldognak érzem magam. Eddig legalábbis. Lehet, hogy csak azért, mert még nem olyan régóta tanítok. De öröm látni, hogy a gyerekek milyen szépen fejlődnek. És ez annyira jó érzés, hogy attól fejlődnek, hogy én tanítom őket. Fantasztikus.

Hogyan változtak a szakmai követelmények az elmúlt években?

Olyannyira felhígult a színházi szakma, hogy ma már civil foglalkozású emberek is játszhatnak főszerepet. Az uszodában ezeket fűrdőzőknek, a színház világában pedig őket járókelőknek hívják.

Egy alkalommal megállt az előadás.

– Miért állt meg, gyerekek? Mi van?

Kiderült, hogy az egyik járókelő "főszereplő" nem jött be a színpadra.

– Miért nem jöttél be a színpadra? Összedőlt a világ?

Mert csak akkor nem jövünk be a színpadra, ha kómába esünk. Meg kell érteni, hogy ez ugyanolyan szakma, mint minden más. Nem véletlenül tanítják az egyetemen. Azzal, hogy nem ment be, megfosztotta a nézőket egy élménytől.

Volt olyan időszak az életedben, amikor a család vagy a pálya között kellett választani?

Amikor a kislányom megszületett. Megfogadtam, hogy nem leszek olyan szülő, aki folyamatosan beviszi a gyerekét a színházba, vagy mindent elvállal, és a gyereket mindenkire rábízza. Lemondtam az ausztrál turnét, meg kisebb külföldi turnékat amikor ő picike volt. Úgyhogy igen, első a család, első a gyerek. Kész.

Sáfár Mónika pályája egy olyan művész története, aki soha nem elégedett meg a korábbi sikerekkel, hanem mindig új kihívásokat keresett. Beszélgetésünkből kirajzolódott egy rendkívüli fegyelemmel dolgozó, érzékeny és tudatos alkotó portréja, aki a színpad minden pillanatát komolyan vette. Visszaemlékezéseiben nemcsak a nagy szerepek és a sikeres előadások elevenedtek meg, hanem azok a döntések is, amelyek mögött sokszor komoly áldozatok és személyes választások álltak. Mesélt a pályakezdés bizonytalanságairól, meghatározó találkozásokról, a szerepek mögötti küzdelmekről és arról, hogyan változott az évtizedek során a művészetről alkotott gondolkodása.

Sáfár Mónika karrierje bizonyítja, hogy a valódi színpadi jelenlét nem csupán tehetség kérdése: mögötte rengeteg munka, alázat és folyamatos tanulás áll. Legyen szó musicalről, operettről, operáról vagy prózai szerepről, mindig az emberi tartalom megtalálása vezette.

Ma már nemcsak előadóként, hanem pedagógusként is továbbadja mindazt a tapasztalatot, amelyet több mint három évtized alatt összegyűjtött. Tanítványai számára nemcsak technikai tudást, hanem szemléletet és szakmai hitvallást is közvetít.

Beszélgetésünk egy sokoldalú művész portréja: egy asszonyé, aki a színpadon és azon kívül is hű maradt ahhoz, amit egész életében keresett – az őszinte, hiteles megszólaláshoz.

Készítette: Máthé József "Fiery"