A királynők mögött ott van az ember - Sáfár Mónika interjú 2. rész

Sáfár Mónika pályafutása során olyan szerepeket formált meg, amelyek egyszerre követeltek drámai érzékenységet és kimagasló énektudást. A Budapesti Operettszínház, a Magyar Állami Operaház, a Szegedi Nemzeti Színház, majd később a kecskeméti Katona József Színház is fontos állomása volt ennek az útnak. Az elmúlt évtizedben művészi pályája új szakaszba lépett: a karakteres, érett női szerepek kerültek előtérbe, miközben továbbra is aktív szereplője maradt a musical- és rockopera-életnek.

Ha ma visszanézel a pályád kezdetére, mi az első emlék, ami mosolyt csal az arcodra?

Többek között az első szerepem, a Mária. Ez volt az első pozitív, nagy dolog, amitől megnyílt előttem a világ, és az igazság végre a helyére kerül. Végre érezhettem magamban a tehetséget. Az, hogy a főiskoláról folyamatosan ki akartak rúgni, kissé megnyirbálta az önbizalmamat. Az, hogy ennyire bíztak bennem a Madách Színházban, és tényleg olyan szép siker lett a Mária Evangéliuma… Ez az élmény a mai napig kísér. Nagyon örülök, hogy ezt a szerepet az én nevemhez kötik. Ez nagyon jó érzés.

Izgalmas lehetett.

Nagyon izgalmas volt... Jó helyen voltam, jó időben. Hála Istennek, a naivitásom a mai napig megvéd a pályán. Most már tudom, hogy hol lehetett volna esetleg még egy kicsit másképpen hozzáállni amdolgokhoz, de megvallom őszintén, hogy ma se tennék másképp. Az ember nem tud kibújni a saját bőréből.

Mikor jött el az a pillanat, amikor úgy érezted, hogy most már valóban színésznő lettél?

Igen, az önbizalmam… De hát hullámzik az önbizalom is, Mert minden szerep olyan, hogy amikor először olvasom a szövegkönyvet, az az első reakció, hogy: Jézus Isten, én ezt nem fogom tudni megcsinálni. Ezt nem tudom elénekelni, nem tudom megtanulni. Tulajdonképpen minden egyes szereppel újrakezdünk járni. Én csak teszem a dolgom, és arra törekszem, hogy a szerepeknek a lehető legmélyebb bugyráig lejussak. Ez persze zenés szerep tekintetében elég mókásan hangzik, mert általában ezek a karakterek nem annyira mélyek. Főleg egy operett. És én mégis a mélységét keresgetem benne. 

Színészként rengeteg szeretetet és figyelmet kapsz a közönségtől, de jól sejtem, hogy ez számodra nem mindig könnyű helyzet?

Ez nagyon érdekes kérdés, mert alapvetően zárkózottabb típus vagyok, és a közvetlen kontaktus nem mindig könnyű számomra. Sok híres kollégám és kolléganőm boldogan fotózkodik, aláír, elbeszélget a nézőkkel, nekem viszont ez kevésbé természetes. Ilyenkor általában finoman hátralépek kettőt, miközben ugyanúgy mosolygok, mint a többiek – csak egy kicsit tisztesebb távolságból. Ettől még nagyon kedvesnek és fontosnak tartom az embereket, és őszintén hálás vagyok azért a szeretetért és figyelemért, amit a közönségtől kapok. Egyszerűen én ilyen vagyok: kicsit zárkózottabb, és talán jobban érzem magam egy lépéssel hátrébb.

Volt olyan szerep, ami elsőre ijesztő feladatnak tűnt, végül mégis meghatározó élménnyé vált?

Ez érdekes. Rögtön a La Mancha lovagja, Aldonza szerepe jutott eszembe. Akkor Kaposváron az első évadot töltöttem, a My Fair Lady-ben játszottam és hatalmas siker volt. Iglódy István - aki a zenésmesterség-tanárom volt a főiskolán -, hívott meg a Szegedi Szabadtéri Játékokra Aldonzának '92-ben. Ismertem az alaptörténetet, de nem tudtam, hogy milyen zene lesz. Haumann Péter és Méhes László voltak a partnereim, és Keresztes Ildikó, aki akkor még nagyon fiatal volt. Halkan jegyzem meg, hogy neki kellett volna az Aldonzának lenni, mert nekem klasszikus hangom van, Ildikónak meg rockos. Azt éreztem, hogy a szerep nem illik hozzám. Úgy féltem, a karaktertől, mint a tűztől. De létezik egy nagyon bölcs mondás: szerepet nem adunk vissza. Pláne nem rögtön a színészi pálya második évében. Kerényi Gábor, kaposvári karmester segített nekem. Szerzett Amerikából egy bakelitlemezt, amin Aldonzát egy klasszikus hangú operaénekesnő énekelte. Azt mondja: – Hallgasd meg, szerintem ezt így el tudod énekelni. Ezzel megnyugtatott. Nem volt sikertelen vállalkozás, mert több kritika is pozitívan méltatta az alakítást, mégis végig diszkomfortérzésem volt.

Hogyan készülsz fel egy új karakterre? Ösztönösen dolgozol, vagy alaposan felépíted a szerepet?

Először elolvasom, utána olyan szemmel olvasom, hogy a többi karakternek mi a véleménye erről a szerepről. Azt figyelem, hogy vannak-e bizonyos jelzések a figurámról, mert azoknak irányadónak kel lenniük. A szövegkönyvből indulok ki és önmagamból. Az a legfontosabb, hogy hiteles legyek. Hiteles pedig csak úgy lehetek, ha amit mondok, az őszinte. Ha megvan az őszinteség, akkor az már karaktert körvonalaz. Ezután jön a rendező, ugyanis a végleges képet csak vele lehet teljesen kidolgozni. Ő látja kívülről a szerepet, az alakítást.

Általában kedves, aranyos királynőket meg grófnőket alakítottam, de volt köztük egy nem annyira szimpatikus szerep is. Most, hogy érett korba léptem, a Csárdáskirálynő, Cecília szerepét kaptam meg. Az a karakter szabályosan egy ellenszenves nő. Mi Honthy Hanna után játsszuk a szerepet. Ő nyilván szimpatikussá tette magát, miközben azt látom, hogy öreg és irigy, és tönkreteszi egy fiatal életét. Ellehetetleníti. Ezt kell megmutatni a színpadon. Volt olyan Csárdáskirálynő előadás, amikor bizonyos mondataimnál fölhördültek a nézők. Én szívesen vállaltam fel azt, hogy akit megformálok, az egy ember, nem egy operettfigura, annak ellenére, hogy az. Itt gondoltam arra, amikor azt mondtam, hogy a karakter mélységeit kutatom, ne kenjük azt el, hogy miatta lett a fiatal sanzonett ennyire fájdalmas sorsú. Ezt el lehet viccelni, el lehet poénkodni, de sokkal jobb, ha az ember a kontrasztot láttatja.

Folytatjuk: (2026.09.09. szerda) 

Készítette: Máthé József "Fiery"