A dán kaland Billel

Van egy történet Deák Bill Gyuláról, amely nem Magyarországon kezdődött, hanem Dániában. Gáti Zoli, Bill régi barátja és zenésztársa 1980-ban disszidált, és egy egészen új életet kezdett északon: repülésirányító lett, családot alapított, majd zenekart szervezett. Aztán egy nap úgy gondolta, ideje megmutatni a dánoknak, milyen az, amikor egy magyar bluesénekes igazán megszólal. Hajnal Gábor segítségével Billt és Német Gábort hívta maga mellé, akik 1989-ben egy Zsigulival nekivágtak Dániának. A plakátokon ez állt: Bill From Puszta. Ami ezután történt, abból egyszerre lett rocktörténet, komédia és egy olyan barátság története, amelyet ma már csak az emlékek őriznek.

"Mit gondol uram, üvöltözzek egy kicsit ezeknek a dán fiataloknak?"

Hajnal Gábor rockmenedzser visszaemlékezésével visszarepülünk a rendszerváltást megelőző évekbe, amikor még egészen más volt a világ. A "fejlett Nyugat" sok mindent tudott Magyarországról – legalábbis azt hitte. A dánoknak például a magyarokról leginkább a puszta, a gulyás, Puskás Öcsi, és a paprika jutott eszükbe, arról pedig végképp nem volt fogalmuk, van egy olyan énekesünk is, aki lehetett volna ugyanannyira híres, mint a felsoroltak bármelyike. 1989-ben egy Zsiguli begurult Dániába, benne Német Gáborral és Deák Bill Gyulával. A plakátokon csak ennyi állt: Bill From Puszta. És amikor Bill végre színpadra lépett, a dánok megtudhatták, hogy a pusztán néha egészen különleges hangok is születnek.

A Gáti Zoli

Gáti Zoli korábban Billel is játszott, megfordult a Beatricében és a Spirálban is. A Spirálban többek között Tunyó énekelt, Bill pedig állandó vendég volt. Nagyon jó zenekar volt, csak valahogy nem sikerült igazán befutniuk. Lippényi Gábor, aki akkor szintén a zenekarban játszott, ma az R-GO billentyűse. Tényleg jó csapat volt.

Zolit főállása a repülőtérhez kötötte, repülésirányító volt. Ez egy marha jó szakma, de baromi nagy odafigyelést és felelősséget igényel. Nagyon észnél kell lenni, és még magyar viszonyok között is jól fizették már akkor is. Tehát nagyjából minden rendben volt körülötte. Ennek ellenére 1980-ban disszidált. Ez akkoriban a szakmát is felzaklatta, hiszen Zoli elég ismert zenésznek számított. Dániában kötött ki, bár eredetileg nem oda indult. Egyszer mesélt róla, hogyan alakult így, de mi nem nagyon vájkáltunk egymás életében.

Kikerült Dániába, ahol egy menekültszálláson helyezték el. Kaptak valamennyi pénzt és enni is, de azért nem volt ez egy fényes élet. A pénz kevés volt, és egy idő után közölték velük, hogy tovább kell menniük. Dánia akkor még nem úgy gondolkodott, hogy majd élete végéig eltartja őket. Fél év után azt mondták nekik, hogy mehetnek Venezuelába, Kanadába, Ausztráliába, vagy akár az északi sarkra.

A magyarember a Föld hátán is…

Zoli gondolt egyet, és kiment a repülőtérre, hátha talál valami munkát. Megkeresett egy főnököt, és elmondta neki, hogy magyar menekült, és bármit elvállalna, amiért egy kis pénzt kaphat. Azt is hozzátette, hogy korábban a Ferihegyi repülőtéren dolgozott. A főnök megkérdezte: "Mit csinált Ferihegyen?" Zoli mondta, hogy repülésirányító volt. Na, erre az ember teljesen ledöbbent. Kiderült, hogy Dániában óriási szükség volt repülésirányítókra. Innentől nem volt kérdés: Zoli maradhatott. Tulajdonképpen a szakmája mentette meg attól, hogy tovább kelljen állnia.

Ez a pali aztán jót is állt érte, és összehozta egy dán nyelvtanárnővel, Karennel, aki egy egyetemen tanított nyelveket. Karen elkezdte tanítani Zolit dánul, közben egymásba szerettek, és Zoli feleségül vette. Körülbelül egy év múlva Zoli már egy nagy házban élt, ugyanazt csinálta, mint itthon, csak még jobban keresett. Felesége volt, és megszületett a kislányuk, Krisztin. Papíron tehát minden rendben volt. Zoli mégsem igazán szerette Dániát. Hűvös volt, a dánok egészen mások, mint a magyarok, de leginkább a zene hiányzott neki. Aztán kiderült, hogy a zenét azért Dániában sem tudta sokáig nélkülözni: ott is csinált egy zenekart.

A szíve visszahívta

1987-ben a Vörösmarty téren egyszer csak szembejött velem Gáti Zoli. Akkor már dán állampolgár volt, éppen a várost járta. Marhára megörültünk egymásnak. Korábban akkor kerültünk közelebb egymáshoz, amikor az ő Spirál nevű zenekarának és Svärdmark Béla svéd The Blue Pearls együttesének összehoztam egy rövid közös turnét. Abban az időben sokat dolgoztunk együtt.

Beültünk az Erzsébet Szálló éttermébe sörözni, és Zoli mesélte, hogy van egy dán zenekara. Megkérdezte, el tudnám-e intézni, hogy Magyarországon is játszhassanak. A dánoknak akkor meglehetősen furcsa elképzeléseik voltak Magyarországról. Azt gondolták, hogy itt még birkák legelnek az utcán. Zoli szerette volna megmutatni nekik, hogy Magyarország egy civilizált európai ország. Mondtam neki, hogy rendben, jövő tavasszal megpróbáljuk. Egy dán zenekart azért nem olyan egyszerű Magyarországra hozni.

Bemutatkozik a fejlett nyugat

1988 elején megérkeztek a dánok. Jöttek feleségek, barátnők is. Arra emlékszem, hogy jó zenekar volt, de mély nyomot nem hagytak bennem. Nagyon szerettek inni, úgyhogy egy héten keresztül egyik kocsmából mentünk a másikba. Egy este például fölmentünk a Várba, és az egyik srác részegen majdnem leesett a Halászbástyáról. Nagy buli volt. Nagyon jól érezték magukat, és közben tényleg megismerték Magyarországot. Zoli a világ egyik legjobb embere volt: becsületes, őszinte, megbízható és jó szívű. Úgy érezte, ezt valahogy viszonoznia kell, ezért 1988 nyarán meghívott minket a feleségemmel, Zsuzsával Dániába.

1988

Repülővel nem akartunk menni, mert akkor kurva drága volt. Busz még nem járt, úgyhogy maradt a vonat. Három nap Drezda, három nap Berlin, aztán tovább Koppenhágába. Bementem a MÁV jegyirodába a Népköztársaság útja és a Nagymező utca sarkán, és mondtam, hogy Dániába szeretnék menni. Csodálkoztak, aztán közölték, hogy ők csak az NDK-ig tudnak jegyet adni. Ha tovább akarunk menni, Berlinben kell megvennünk a dán jegyet. Így indultunk el elég vagányan: csak az NDK-ig volt vonatjegyünk. Onnantól vagy átjutunk Dániába, vagy nem. Akkor még optimista csávó voltam.

Az NDK-ban aztán rögtön feltűnt, hogy a boltokban gyakorlatilag nincs semmi. Egy zöldséges kirakatában például néhány konzerv és pár üveg uborka árválkodott. Berlinben egy parkon mentünk keresztül, amikor megláttunk egy asztalt, előtte kilométeres sorral. Gimnazista koromból valamennyire tudtam németül, megkérdeztem, mire várnak. Azt mondták, nem tudják, de állítólag érkezik valami. Az első este elmentünk a Moszkva nevű étterembe. Teljesen üres volt. Bementünk volna, de a pincér leállított minket, és azt mondta, üljünk le a bejáratnál. Körülbelül tíz perc múlva jött értünk, és bevezetett egy asztalhoz. Rendeltünk, az étel teljesen rendben volt, ráadásul nagyon olcsó. Aztán fél óra múlva megérkezett egy német házaspár és a pincér egyszerűen odaültette őket hozzánk a teljesen üres étteremben. Később megtudtam, hogy ez ott teljesen természetes volt: a pincér döntötte el, ki hova ül, és úgy ültette össze a vendégeket, hogy ne kelljen külön asztalhoz felszolgálót küldeni. Zoli aztán elvitt minket Helsingørbe és Roskildébe is. Mire véget ért az utazás, már nem egyszerű vendégség volt közöttünk: kialakult egy igazi baráti kapcsolat.

Zene – Barátság – Zene – Örök barátság

Zoli egyszer csak előállt az ötlettel: csináljunk egy magyar–dán közös zenekart. Mondtam neki: jó, de kikből? Ő rögtön Billt mondta. Kiváló énekes, ráadásul régi kapcsolat volt közöttük, hiszen Bill annak idején sokszor fellépett vendégként a Pardonnal. Arról az időszakról egyébként is rengeteg történet van.

A Pardonnak egészen sajátos ritmusa volt. Mivel Gáti Zoli 1980 óta Dániában élt, a zenekar Tunyóval és az állandóan felbukkanó Billel évente legfeljebb egyszer-kétszer tudott összeállni, amikor Zoli hazajött. De amikor összejöttek, abból mindig ünnep lett. Nem a pénzért játszottak, hanem mert egyszerűen jó volt együtt zenélni. Kis budapesti és budakeszi klubokban tűntek fel, mint valami titkos társaság. A gázsi másodlagos volt, a koncert után pedig jött a sör, a sztorizás és az együtt töltött idő. A Pardon valójában erről szólt: örömzenélés, barátságból.

Szóval a dánok hozták a gitárokat, nekünk pedig kellett egy dobos. Kitaláltuk, hogy a koncert első felében a dán zenekar játszik, a szünet után pedig színpadra lép a két magyar. Felhívtam Billt, és ő azonnal igent mondott. A másik magyar Német Gábor a legjobb magyar rockdobos. Azt viszont még nem tudtam, hogy ez a két ember együtt mekkora páros lesz. Másfél hétig voltunk kint, és szinte végigröhögtem az egészet. Már útközben ment a poénkodás. Bill akkoriban különösen szeretett játékból magázódni: egyik pillanatban még "uramozott", a következőben már tegezett, aztán minden átmenet nélkül visszaváltott. Néha egyetlen mondatból akkora jelenetet csinált, hogy már a többiek is dőltek a röhögéstől. És ez még csak az út volt – a koncertek ezután következtek.

Az oda út örök emlék

A Kálvin térnél találkoztunk egy presszóban, aztán beültünk egy Zsiguliba, és elindultunk Dániába. Gáborral felváltva vezettünk, de az út nagy részét ő vitte, mert nagyon szeretett vezetni. Én kevésbé. Hátul Bill ült, és közben Gáborral egyfolytában ment a poénkodás. Én meg csak ültem mellettük, és röhögtem. Már akkor éreztem, hogy ebből az útból nem egyszerű turné lesz. Hegyeshalomnál még nem volt Schengen, de már lehetett menni a kapitalista világba. Állt a sor, és fogalmunk sem volt, meddig kell várnunk. Mondtam Billnek: "Bill, dugd ki a fejedet, mutasd meg, hogy te vagy itt!" Bill kidugta a fejét, mondott valamit a határőrnek, és egyszer csak azt vettük észre, hogy a határőrök sorban állnak autogramért. Ez volt az első nagyobb jelenet, de Billnek már korábban is volt egy-két húzása. Még Magyarországon, Győr környékén egyszer csak rám nézett, és megkérdezte: – Uram, csak ennyit csomagolt az asszony? - Mondom, mi van? Aztán kiderült, hogy már az én kajámat ette, bazdmeg. Szóval nagyjából így indultunk el Dániába: Bill már útközben gondoskodott róla, hogy ne legyen unalmas az út.

Bill sziporkázik

Németországban már nem állítottak meg bennünket. Gábor vezetett, és közben besötétedett. Amikor meglátta a határt, reflexből lassítani kezdett, mintha még mindig meg kellene állnunk. Egyetlen határőr állt ott, és integetett, hogy menjünk már tovább a picsába, nincs itt semmi dolgunk. Nem sokkal később Gábor elálmosodott, úgyhogy átvettem a vezetést. Mentem vagy nyolc-tíz percet, amikor megelőztem egy kamiont. Utána jöttem rá, hogy tulajdonképpen azt sem tudom, hogyan csináltam, annyira félkába voltam. Az első parkolónál lehúzódtam, hogy akkor nekem is aludnom kell. Azt hittem, Bill közben már alszik. Megállok, erre megszólal: – Uram, nem erőltette meg magát? Nem vezetett kicsit túl sokat? - Persze ebből is röhögés lett. A dán határnál aztán megint megállítottak bennünket. Sőt, úgy tudom, az egész sorból csak egyetlen autót állítottak félre. A mi Zsigulinkat. Nekik már önmagában furcsa lehetett egy ilyen autó, ráadásul három kialvatlan magyar ült benne, Bill pedig a torzonborz szakállával külön látványosság volt. Átnézték az autót, kinyitották a csomagtartót. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Azt persze nem mondtuk, hogy zenészek, mert akkor a dán zenészszakszervezet miatt nem engedtek volna be bennünket. A határ után még viccelődtünk is, mert én korábban már jártam Dániában, és azt mondtam a többieknek, hogy itt már nem fogunk rendőröket látni. Mentünk vagy ötven kilométert, amikor egyszer csak egy teljes rendőrsorfal állta el az utat. Megálltunk. Géppisztolyos rendőrök vettek körül bennünket, és a kocsi tetejére fektettek, mint valami amerikai filmben. Bill ott áll mellettem a mankójával, és csak ennyit mondott: – Uram, maga azt mondta, hogy itt nem lesznek rendőrök. Akkor ezek kik? Mindjárt orrba nyomom ezeket a mankóval. - Később kiderült, hogy terrorfenyegetés volt, és minden arra járó autót megállítottak. Végül elengedtek bennünket, és délután öt körül megérkeztünk Zoliékhoz. Mindenki örült mindenkinek, mi pedig hullafáradtan estünk be hozzájuk.

Indul a munka

Egy napot pihentünk volna, de másnap már próba volt. Roskildében volt a zenekari cucc, ott próbáltunk. Akkor még nem volt internet, úgyhogy levélben és telefonon beszéltük meg, milyen legyen a műsor. Rockklasszikusokat választottunk: Chuck Berry, John Mayall, Jerry Lee Lewis és még néhány hasonló szám került bele. Ezeket egy zenész akkoriban szinte kötelezően tudta, ráadásul nem is voltak különösebben bonyolult dalok. Beletettünk még három magyar számot is, amelyeket a dánok megtanultak. Az egyik a Kőbánya Blues volt, a másik kettőre most már nem emlékszem. Átvettük az előre megbeszélt műsort, aztán jöhettek a koncertek. Összesen nyolc buli volt. Nem Zoli szervezte őket, hanem egy helyi dán koncertszervező, afféle ottani Hajnal Gábor. Már az első alkalommal látta, hogy Billben komoly lehetőség van. Később azt mondta, hogy ha Bill Dániában élne, havi harminc bulija is lehetne. Rögtön levette, hogy ebből mindenki nagyon jól megélne. Május 1-jén pedig elindult a turné.

Az első részt a dánok játszották. Jó zenekar volt, profi zenészekkel, a dán basszusgitáros pedig kifejezetten jól énekelt. Mi közben Billel ültünk és söröztünk. A szünetben a közönség foglalkozott a színpaddal. A bárpultnál beszélgettek, ittak, háttal álltak. Néztem az órát, aztán odaszóltam Billnek: – Bill, te jössz. Bill rám nézett: – Mit gondol, uram, üvöltözzek egy kicsit ezeknek a dán fiataloknak? – Üvöltözzél, bazdmeg!

A dánok megismerik a magyarok istenét

Felment a színpadra. A közönségből szinte senki nem figyelt. Aztán Német Gábor megütötte az első ütemet. Megszólalt Bill. És mintha valaki bezárta volna a bárpultot. Egyre többen tették le a poharat, fordultak a színpad felé, és lassan az egész terem mozdulni kezdett. Az emberek egymást kérdezgették, mi történik odafent. A bárpult mellől egyszer csak mindenki a színpad felé indult. És akkor végképp megőrültek. Ott állt előttük egy fél lábú, mankós, torzonborz szakállú magyar, és ötször akkora hangerővel üvöltött, mint az előbb a dán basszusgitáros. Az emberek csak bámultak. Először azt sem tudták, mit látnak és mit hallanak. Aztán egyszerre tört ki az egész teremből az üvöltés, a taps és az őrjöngés. A dánok pillanatok alatt rájöttek: itt valami egészen más kezdődött.

Zoli csináltatta a plakátokat is. Ez állt rajtuk: Bill From Puszta. A dánoknak ugyanis Magyarországról nagyjából a gulyás és a puszta jutott eszükbe. Ehhez képest megjelent előttük egy fél lábú, torzonborz szakállú magyar, mankóval a kezében, és énekelt a színpadon. Ahogy Chuck Barry mondta: "A legfeketébb hangú fehér énekes".

A dán rajongó

Egyszer egy vidéki klub teraszán ültünk, amikor odajött egy dán srác, a hóna alatt egy rakás HBB-lemezzel. Néz rám, és megkérdezi: – Mikor jön Bill? Szeretném dedikáltatni vele ezeket. Kiderült, hogy a srác annak idején Gödöllőn járt egyetemre, ott ismerte meg a Hobo Blues Bandet, megszerette a zenéjüket, és szépen be is vásárolt a lemezekből. Most pedig meglátta a plakátot: Bill From Puszta. Rögtön összeállt neki a kép: ez csak az a Bill lehet! Amikor megérkezett Bill, mondom neki: – Itt várnak téged a dán fiatalok. Bill körbenézett, aztán teljes természetességgel csak ennyit mondott: – Hát, öregem… én világsztár vagyok.

Epilógus

Zoli később hazaköltözött Magyarországra, a nyugdíjas éveit már itthon töltötte, és egészen a haláláig itt élt. Mi közben is tartottuk a kapcsolatot, sokszor találkoztunk. Még néhány éve újra kiadtuk a Pardon együttes régi lemezét is.

Billel is megmaradt a kapcsolat. Találkoztunk a bulikon, a Pecsa Caféban, a Pecsa szabadtéri rendezvényein, voltak még közös dolgaink. De az is előfordult, hogy hosszabb ideig nem találkoztunk, aztán egyszer csak felhívott. Akkor már nem voltam aktív koncertszervező, ő pedig járta az országot. Mégis időről időre rám telefonált, csak úgy, hogy megkérdezze: "Mi újság?" És ilyenkor sokszor órákig beszélgettünk.

Utoljára nem is olyan régen, körülbelül egy hónapja beszéltem vele. Dánia mindig előkerült. És szóba került Zoli is. Bill mindig azt mondta róla: "Az a kis Gáti gyerek milyen jó ember volt." És ebben minden benne volt. Mert Zoli tényleg kivételesen jó ember volt. Aztán egyszer csak elfogyott a történet. Zoli már nincs, és most már Bill sincs. Az ember ilyenkor visszagondol arra az útra, azokra a koncertekre, arra a két emberre, akik akkor még ott voltak mellettünk. Mi pedig maradtunk az emlékekkel.

Talán ezért is lenne jó, ha ez a történet úgy érne véget, ahogy akkor, 1989-ben elkezdődött:

"Mit gondol, uram, üvöltözzek egy kicsit ezeknek a dán fiataloknak?"

Készítette: Fiery