2013. május 17. TRIÁSZ - BackStage Pub 1. rész

2026.11.19

2013 májusa. A rockzene éppen átrendezi a sorait. A nagy zenekarok sorra alakulnak át, vagy próbálnak valamilyen formában életben maradni. Nagy koncerthelyszínként egyeduralkodó a Petőfi Csarnok, miközben a rockélet valódi pezsgését már egyre inkább a klubok adják. Budapest tele van kisebb-nagyobb szórakozóhelyekkel, ahol még van közönség, van hangulat, és ami a legfontosabb: van igény az élő zenére.

A Wigwam, a Crazy Mama, a Sörsátor, a PeCsa Café, az Old Man's Music Pub és még jó néhány hely ad otthont a rockzenének. Ezek között különleges szerepet tölt be a BackStage Pub. Olyan zenekarok fordulnak meg a színpadán, mint a P. Mobil, a Karthago, Deák Bill Gyula vagy a Dinamit. És van itt egy viszonylag friss formáció is, amely ekkor már egy éve működik. Három fickó, egy hangszer, két énekhang és egy meglehetősen szokatlan elképzelés. A nevük: Triász.

De mi a fene az a Triász?

A kérdés akkoriban sokakban felmerült. Nem véletlenül. A Triász ugyanis nem az akkor megszokott felállásban működött az egy billentyűs és két énekes formációban. Persze az akusztikus muzsika ez időben egyáltalán nem számított ismeretlen jelenségnek. Többek között: Rudán Joe, Kalapács Józsi, Zeffer András, Karácsony James és még sokan mások próbálkoztak hasonló produkciókkal. Csakhogy a háttérben nem feltétlenül a művészi forradalom vagy valamiféle új divat állt. Sokkal inkább a gazdasági realitás.

Egy teljes zenekar utaztatása, technikai kiszolgálása és megfizetése egy vidéki klub, vagy falunap számára komoly anyagi terhet jelentett. Egyszerűbb és olcsóbb volt olyan előadókat hívni, akik egy CD-re énekeltek, vagy simán tátogtak némi aprópénzért. A közönség úgy érezhette magát, mintha otthon, a hifitorony előtt állna, miközben az MTV-t nézi. Csak éppen elköltött egy kisebb vagyont, hogy valóban jól érezze magát. Viszont legalább nem százezrekbe, pláne nem milliókba került a produkció. Legalábbis a kezdetekben.

Csakhogy a közönség nem feltétlenül erre vágyott. Rockzenére továbbra is szükség volt, de a nagyzenekaros produkciók drágák voltak, a CD-huszárokból pedig kezdett elege lenni azoknak, akik valóban koncertélményért vásároltak jegyet. Változásra volt szükség. Hogy pontosan ki találta ki először, ma már talán nem is fontos. Az ötlet mindenesetre megszületett: legyen egy olyan zenekar, amelyik nem igényel kamiont, külön turnébuszt és egy hadseregnyi technikust. Ketten, vagy hárman beülnek egy személyautóba, a hangszerek és a felszerelés mehet a csomagtartóba, ami nem fér el, az kerül a hátsó ülésre, aztán irány a következő buli! A recept egyszerűnek tűnt. Csak egy dolgot kellett hozzátenni: olyan zenészeket, akik tudnak is valamit kezdeni a lehetőséggel.

A Triász első BackStage-es fellépései még inkább baráti összejövetelek voltak, mint klasszikus koncertek. Haverok, ismerősök, jókedvű bekiabálások, néha olyan hangerővel, hogy Kálmán Gyuriék szinte saját magukat sem hallották. De éppen ez adta a hangulat sava-borsát. Nem volt távolság színpad és közönség között, nem voltak sztárallűrök, csak zene, humor és egyre több ismerős dallam. Aztán valami megváltozott. A közönség hamar túlnőtt a baráti körön. Egyre többen érkeztek olyanok, akik nem ismerték személyesen a zenészeket, egyszerűen tudták, hogy itt  jól fogák érezni magukat.

De hogyan lehetett eladni egy olyan zenekart, amelyikről a nagyközönség még szinte semmit sem tudott? Nem szerepeltek a televízióban, nem volt lemezük, nem írt róluk a pletykarovat. Az elején a név önmagában nem sokat mondott. A megoldás viszont kézenfekvő volt: ha a Triász neve még nem húz, akkor legyen ott valaki, akit mindenki ismer! Az első vidéki koncerteket hirdető színes, B4-es plakátokon a zenekar neve mindössze 18-as betűmérettel szerepelt. Mellette viszont 72-es méretben virított a következő felirat: Sipos Peti, az Irigy Hónaljmirigy frontembere! Na, így már mindjárt másképp festett a dolog! Aki addig nem tudta, mi az a Triász, legalább azt már tudta, miért érdemes jegyet váltania. Persze egy ismert névvel be lehet csalogatni a közönséget, de megtartani már csak a produktummal lehet. Ehhez kellett a jó dalválasztás, a zenészek közötti összhang és az a bizonyos nehezen megfogható plusz, amitől egy koncert nem pusztán dalok egymásutánja, hanem közös élmény lesz. A mesterhármas pedig hamar ráérzett erre.

Megszületett a következő remek ötlet: minden egyes klubkoncertre meghívnak egy-egy ismert vendégművészt. Ez nemcsak újabb érdeklődőket vonzott, hanem különleges alkalmakat is teremtett. Idővel aztán fordult a kocka: már több volt az önként jelentkező sztárvendég, mint amennyit a zenekar egy-egy estére fogadni tudott. Közben pedig kialakult valami, amit nem lehet plakáton meghirdetni, és pénzért sem lehet megvásárolni: a saját, hűséges rajongótábor. A többi már történelem.

A Triász legénysége 2027 tavaszán ünnepli fennállásának 15. évfordulóját. Az azóta eltelt időben megjártak számtalan nagyszínpadot, fesztivált, klubot, és olyan tömegek előtt játszottak, amelyekről a kezdeti BackStage-es estéken talán még álmodni sem mertek. Sztárrá váltak, miközben egy fontos dolog nem változott: a belvárosi BackStage Pub továbbra is havi rendszerességgel ad otthont a produkciónak.

És itt most álljunk meg egy pillanatra! Mert ez a történet nem csupán arról szól, hogyan lett három zenészből sikeres formáció. Hanem arról is, hogyan lehet egy nehéz időszakban felismerni a lehetőséget, hogyan lehet kevésből sokat kihozni, és hogyan válhat egy kis klub a rocktörténelem egyik fontos állomásává.

A következő hetekben visszautazunk az időben, és felidézünk egy 13 évvel ezelőtti koncertet, a még alig egyéves Triász egyik korai fellépését. Az elsőknek nosztalgia, a később csatlakozóknak történelemóra következik. Megnézzük, hogyan szólt, hogyan működött és milyen hangulatot teremtett az a produkció, amelynek ma már komoly múltja és közönsége van. Miközben a nagyszínpadokon a nagyzenekaros, hangos rockzene idézi meg az elveszettnek hitt dalokat, a BackStage-ben tovább él valami a régi klubkoncertek hagyományaiból. Közvetlenebb, családiasabb, néha talán hangosabb is a kelleténél, de éppen ettől szerethető. Egyetlen dolog hiányzik néha a régi időkből: a vendégművészek. Ők ma inkább a nagyszabású koncertekre kapnak meghívót, pedig egy-egy ilyen különleges találkozásnak időnként még a BackStage színpadán is jutna hely. De hát ki tudja? A rocktörténelemben már láttunk néhány váratlan fordulatot. És ha valaki még mindig megkérdezné: mi a fene az a Triász? Nos, 2013 májusában még csak egy érdekes kísérlet volt. Aztán kiderült, hogy három ember egyetlen árva hangszerrel is képes megtölteni egy színpadot, egy klubot és egy egész estét – méghozzá úgy, hogy közben senkinek sem hiányzik a kamion.

2013.05.17. BackStage Pub – Triász

A koncert ugyan csak fél kilenckor kezdődik, de a májusi napsütésben már hét óra előtt hosszú sor kígyózik a bejárat előtt. A madarak még önfeledten csicseregnek a fákon, odabent azonban már egészen másfajta izgalom készülődik. Egy olyan buliról van szó, amelyről egyszerűen nem lehet lemaradni. A kapunyitás után mindössze tíz perc telik el, és a türelmesen várakozó közönségből valóságos helyfoglaló hadsereg lesz: mindenki igyekszik minél közelebb kerülni a színpadhoz, az első sorok pillanatok alatt megtelnek. A legjobb helyekért már ekkor megindul a csendesnek aligha nevezhető versengés, amely a koncert alatt sem csillapodik majd. Könyöklés, helyezkedés, apróbb csatározások – a hölgyrajongók között különösen nagy a tét, hiszen senki sem szeretne lemaradni egyetlen pillantásról vagy mosolyról sem. A zenekar mindössze egyéves, de már túlnőtt a baráti társaságok lelkes támogatásán. Ezúttal valódi rajongók gyülekeznek, akik pontosan tudják, miért jöttek. Ahogy közeledik a fél kilenc, az izgatott beszélgetéseket egyre inkább várakozó csend váltja fel. Aztán elsötétül a terem, a hangfalakból felcsendül a szpíker hangja a keverőpult mögül, és kezdetét veszi az este, amelyre odakint talán még a madarak is kíváncsiak lennének.

Németh Laci: Kezdődjék el a ma esti buli, kezdődjék el a kártyaparti. Azt gondolom, a legjobb lapok ma este itt a BackStage Music Pub színpadán lesznek. Kálmán Gyuri, Jankai Béla, és Sipi! Hölgyeim és uraim, a BackStage Pub színpadán a Triász!

Taps, éljentés. a zenekar feljön a színpadra. Béla billentyűjén elindul a Fagyott világ dallamával.

Sipos Peti: Sziasztok, szép jó estét mindenkinek. Ismét eltelt egy hónap. Hála istennek már jobb az idő. Nem annyira hűvösek az éjszakák, viszont egyre forróbb a nyár, egyre forróbb a hangulat. Már most mondom: Had szóljon minden. Remélem, hogy kifelé is halk minden. Toljuk meg az elejét!

Fagyott világ (Omen)

Hideg az éjszaka, esik a hó, odakinn nem menekülsz
Nyitom az ajtót, gyere, itt jó, idebenn pattog a tűz

Fehér fegyverek játszanak veled háború a tél
Voltak szép napok, voltak ünnepek kár, hogy nem jöttél

Mindig gondoltam rád, bárcsak mindig tudnád
Érted öltözött fel ez a Fagyott Világ

Maradt bor, maradt némi kenyér, álmot gyújt a gyertyaláng
Aludj az ágyban, a földön majd én, csak kívánj jó éjszakát!

De odakinn a szél újabb harcba kezd hosszú még a tél
Voltak szép napok, voltak ünnepek kicsit elkéstél

Hideg az éjszaka, esik a hó, odakinn nem menekülsz
Nyitom az ajtót, gyere, itt jó, idebenn lobog a tűz

Fehér fegyverek támadnak neked, háború a tél
Voltak szép napok, voltak ünnepek jó, hogy eljöttél

Az Omen Fagyott világ című dala az 1994-ben megjelent Jelek című albumon látott napvilágot. A Horváth Attila szövegére, Kalapács Józsi és Sárközi Lajos zenéjére épülő szerzemény különleges helyet foglal el a zenekar életművében. A kemény rockzenei hangzás mögött egy szeretetről, várakozásról és emberi gondoskodásról szóló történet húzódik meg. A dalban a fagyos külvilággal a meleg otthon, a magányos téllel pedig az egymásra találás reménye áll szemben.

Sipos Peti: És most pedig egy SingSing dal. A tegnapi SingSing koncert tiszteletére, ahol nagyon-nagyon büszke voltam a testvéremre, aki remekül letolta a másfélórás koncertet.

Valamiben hinni kell (SingSing)

Úgy érzed ennyi volt, nem bírod tovább, hajtottál évekig, de belefáradtál.
Összedőlt minden, mint egy ócska kártyavár, nem maradt más.

Csak elveszett álmok, miket évekig kerestél, újrakezdted százszor, de mindig vesztettél.
Folytatni nincs erőd, úgy érzed, nincs jövőd, de nem adhatod fel, van még időd.

Valamiben hinni kell! Próbáld meg újra, próbáld meg másképp!
Valamiben hinni kell! Próbáld meg még egyszer,
A reményt soha ne add fel!

Lehajtott fejjel a szakadék szélén állsz, a fájó érzések vadul törnek rád.
Szabadság szárnyait ne tépd le magadról, drága az életed, ne dobd el magadtól.

Hidd el, hogy van erőd! Hidd el, hogy van jövőd!
Nem adhatod fel, van még időd!

Valamiben hinni kell! Próbáld meg újra, próbáld meg másképp!
Valamiben hinni kell! Próbáld meg még egyszer,
A reményt soha ne add fel!

A SingSing 1993-as, Bűn az élet című albumán megjelent Valamiben hinni kell a zenekar líraibb, elgondolkodtató oldalát mutatta meg. A szerzőpáros Abaházi Zoltán és Abaházi Csaba, akik ezúttal nem a rock and roll féktelen lendületét, hanem az élet mélypontjain kapaszkodót kereső ember érzéseit fogalmazták meg. A lemez a tragikusan elhunyt Kun Péter emlékére született. A szöveg ma is érvényes üzenete egyszerű, mégis fontos: a kudarc nem jelentheti a végállomást, mert mindig lehet újrakezdeni. Nem kell hozzá más, csak egy kis hit, némi bátorság és az a felismerés, hogy amíg van holnap, addig nincs veszve minden.

A zene egy pillanatra sem lankad. A közönség tapsol, éljenez, bekiabál. Újabb dallamfordulat és azonnal indul a következő sláger.

Kálmán Gyuri: Van kérdés?

Sipos Peti: Nincs kérdés. Ja, de van.

Kérdés (Generál)

Kérdeztem az éjszakai csendtől, kérdeztem, de néma volt,
És a száz alakban visszatérő kérdés: mit akarok? Mit akarok tőled én?
Faggattam a tisztafényű hajnalt, faggattam, de hallgatott,
És a száz alakban visszatérő kérdés: mit keresek? Mit keresek nálad én?

Égő Nap - Tőle tán most megtudom majd,
Mért kell még - Ez a fájó, édes, furcsa játék,
Próbáltam - De hisz' nem lehet ezt félbehagyni,
Már nem tudom - Soha elfeledni, megtagadni én!

Kérdeztem a bíbor színű alkonyt, faggatom, de nem beszél,
És a száz alakban visszatérő kérdés: mért szeretlek? Mért szeretlek mégis én?

Ez a dal a Generál 1973-ban jelent meg a zenekar bemutatkozó, Staféta című albumán. A zenét Novai Gábor, a szöveget Miklós Tibor jegyezte. Ezúttal nem a rock and roll lendülete, hanem a szerelem örök megfejthetetlensége került a középpontba. Miért vonzódunk valakihez, akitől egyszerre kapunk fájdalmat és boldogságot. A dal nem vált a Generál legnagyobb országos slágerévé, mégis a zenekar emlékezetes lírai szerzeményei közé került, és később is felbukkant a koncertrepertoárban. Persze a nagy kérdésre azóta sincs válasz: miért szeretünk valakit akkor is, amikor már magunk sem értjük, miért tesszük? Talán azért, mert a szerelem nem mindig logikus – és szerencsére nem is kér engedélyt az észtől.

Hatalmas tapsvihar söpör végig a 180 főt befogadni képes termen. A két dal közötti rövid szünetben végre a közönség is szóhoz jut – pontosabban hanghoz. Kitörnek az eddig visszafojtott kiáltások, füttyök és lelkes bekiabálások. Mindenki egyszerre akarja hallatni a hangját, mintha néhány másodperc alatt kellene bepótolnia mindazt, amit az előző dal alatt magában tartott. Ez az este nem a visszafogottságról fog szólni!

Kálmán Gyuri: Köszönjük szépen. Jankai Béla!

Sipos Peti: Kálmán Gyuri!

Kálmán Gyuri: Sipos Peti!

A színpad előtt tombolnak a rajongók. Többen vannak, mint a heringek a dobozban. Ekkorra már külön szabad csapatok csapatok alakultak ki Sipi és Gyuri előtt. Mindenkinek megvan a maga külön kedvence. Ebben az időben Béla még nem énekel annyit, mint manapság, ő a muzsikáért felelős, a hangulatért a két frontember.

Sipos Peti: Ez már az egyéves elmúlt Triász. Még mindig.

Kálmán Gyuri: Ilyen öregek vagytok.

Sipos Peti: Köszönjük, hogy ilyen nagyon sokan eljöttetek, annak ellenére, hogy már nyílnak a szabadtéri helyek. Például tegnap a folyóparton voltam, de nem a folyóparton ültem, csak egy koncertet néztem: Lent a folyónál. Ez a NO együttes fantasztikus dala. Kár, hogy már nincsenek.

Kálmán Gyuri: Majd lesznek.

Sipos Peti: Hiszen:

A folyónál (NO)

A hegyekből folyók futnak, egyszer majd kiszáradnak gyors életünkben
Fent a fények lent az árnyak, nyugatról madarak szállnak gyors életünkben

Minden emlék egy kiáltás, tűzben vagyok, nincs megállás
Lent a folyónál. Lent a folyónál. Álmodom

Napok fordulnak napra, segíts egy nehéz pillanatban, ha hűvösen ringat a remény
Az utak nem érnek véget, a szívemben hordozlak téged, ha hűvösen ringat a remény

Minden emlék egy kiáltás, tűzben vagyok, nincs megállás
Lent a folyónál. Lent a folyónál. Álmodom

A dal 1992-ben jelent meg, és már első hallásra érződik rajta Slamovits István (Slamo) sajátos zenei világa. A mikrofon mögött Szatai Gábor állt, akinek hangja jól illett a zenekar kissé borongós, mégis lendületes megszólalásához. A NO-t annak idején sokan a magyar U2-ként emlegették, de azért Slamóéknak nem kellett mások árnyékában gitározniuk, megvolt a saját hangjuk és mondanivalójuk. A folyó, a hegyek, a madarak és az egymásba forduló emlékek különös hangulatot teremtenek, miközben a dal valójában az idő múlásáról, a kapaszkodók kereséséről és az elengedhetetlen emberi kötődésekről mesél. Nem véletlen, hogy később a Triász is elővette az Elveszett dalok sorozatában, így ez a kissé elfeledett NO-szerzemény újabb közönséghez juthatott el. Mert vannak dalok, amelyek nem akarnak mindenáron slágerek lenni – egyszerűen csak ott maradnak az ember fejében, mint egy régi emlék a folyóparton.

A dal vége ismét egy másikba megy át

Várj míg felkel majd a Nap (V' Moto Rock)

Ha most is várod még álmod szép ígéretét, várj, míg felkel majd a nap.
Ha látni sejtenéd, mi az éjben olvad szét, várj, míg felkel majd a nap.
Egy új nap mindig új reményt ígér, a végtelen sötétjét tépve szét.
A félelem határt kap, mint a lét, te csak várj, míg felkel majd a nap

Ha meggyötört az éj, ha a múltad feldagadt, várj, míg felkel majd a nap.
Ha kell, hogy tiszta légy, mint gyermek önmagad, várj, míg felkel majd a nap.
Ha megzavar, hogy túl nyitott az éj, a csillaggal telt végtelen túl mély,
Mint a bölcső, biztos gömbbe zár fény, te csak várj, míg felkel majd a nap,
Te csak várj, míg felkel majd a nap.

Sosem vagy egymagad, csak túl kicsinyke vagy, várj, míg felkel majd a nap.
Tudod nincs mennyország, de minden síron nő virág. várj, míg felkel majd a nap.
Ezért együtt leszünk, míg végtelen az éj. együtt míg a nap utoljára kél.
Együtt mondjuk annak ki még fél: Te csak várj, míg felkel majd a nap,
Te csak várj, míg felkel majd a nap.

Te csak várj majd lent a folyónál… 

A Várj, míg felkel majd a Nap című dal 1980-ban, a zenekar második nagylemezén jelent meg, és hamar az együttes egyik legnagyobb slágerévé vált. A zenét Lerch István szerezte, a szöveget Demjén Ferenc írta, az énekesi előadás pedig Rózsi összetéveszthetetlen hangján vált igazán emlékezetessé. A dal születéséhez egy érdekes történet is kapcsolódik: Lerch dühében ült le a zongorához, miután a lemezkiadó újhullámos, Kraftwerk-stílusú zenét szeretett volna hallani tőle, ő viszont egészen mást akart alkotni. A dallam állítólag mindössze tíz perc alatt született meg, Demjén pedig egy hajnali telefonhívással jelezte, hogy elkészült hozzá a szöveg. Így született meg a magyar könnyűzene egyik legismertebb reménydala, amely generációkat kísért át nehéz időszakokon, és arra emlékeztet, hogy a legsötétebb éjszaka után is felkel a Nap. Nem véletlen, hogy a V'Moto-Rock 1988-as feloszlása után is velünk maradt: ez a dal már régen túlnőtt az egykori zenekar keretein.

Folytatjuk: (2026.11.26. csütörtök)

Írta: Fiery

Share