1982.09.18. Korál – Kisstadion 2. rész

1982 szeptembere nem volt különös hónap. A hazai politika legizgalmasabb híre az volt, hogy Losonczi Pál meghívására Budapestre érkezett Mauno Koivisto finn köztársasági elnök, aki baráti munkalátogatásán többek között Kádárral tárgyalt a két ország kapcsolatairól és a nemzetközi helyzetről. A hivatalos Magyarország nyugodt, kiszámítható képe mögött azonban egy egyre feszültebb világ húzódott: a közel-keleti háború következményei szeptemberben is erősen jelen voltak a hírekben, és a hónap közepén a bejrúti Szabra és Satila menekülttáborokban történt mészárlás megrázta a nemzetközi közvéleményt.

Eközben a magyar rockzene világában is egy korszak lezárásához is elérkeztünk. Balázs Fecó és a Korál pályája legfontos időszakát élte, miközben a banda története szorosan összefonódott a magyar rock korábbi nagy alakjával, Radics Bélával. A Korál a Taurus örökségére építő zenekarként jött létre. Radics 1982 szeptemberében állt utoljára színpadra a Budai Ifjúsági Parkban, és ekkor már súlyos állapotban volt. Alig egy hónappal később, október 18-án meghalt. Így amikor a Korál 1982 szeptemberében a Kisstadion színpadára lépett, a magyar rock történetének egyik fontos pillanatát élte: Balázs Fecó és zenekara a siker csúcsán volt, miközben az általa megidézett korszak legendája az utolsó napjait élte.

1982.09.18. Kisstadion – Korál

Balázs Fecó: Köszönjük szépen! És akkor vissza a másik nagylemezre.

A közönség még fel sem ocsudik a Tékozló fiú hatása alól. A zenevonat már robog tovább. Nincs megállás. Fecó ezúttal túl bátran él az új szintetizátor kínálta lehetőségekkel. A kemény gitárhangzás fölött többször is felbukkan egy-egy rövid, elektronikus hangszín, ami kizökkenti a hallgatót a dal természetes sodrásából. Érezhető az új technika iránti lelkesedés, ami most sok árnyalattal több a kelleténél. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a dal összességében jól működik.

Hangoddal ébreszt a szél
Egyik lábam a lépcsőn
A másik még lenn a földön
A vonat indul és robog velem
Messze tőled

Hosszú levelet írtam
Lehet, hogy már éppen olvasod
Talán sírsz most és nem hiszed el
Hogy visszatérek

Tudod, már napok óta
Ver a szívem oly nyugtalanul
Hazudnék, hogyha azt mondanám:
Így akartam

És tudod, még sokszor megzavar
Hogy arcod látom egy arc helyén
És még sokáig hangoddal ébreszt a szél

A dalt nem fejezi be a csapat, a hangnem marad, és folytatódik a következő dallal.

Amit még nem mondhattam el

Nos, hát mégis nélküled, múlik el az életem,
Pedig a fontos dolgokat, még nem mondhattam el,
Szavaim fáradt nyilak, földre hulltak az útjukon,
S amit még nem mondhattam el, már többé nem tudom.

Igen, fájt minden szavad, tudom én rontottam el,
De csak egy dolog igaz, amit nem mondtam sosem,
És most vad tüzekkel ég, a hallgatáson túl,
És örökre megmarad kimondhatatlanul.

Nézd a föld forog tovább, és már nem bánt semmi sem,
Csak egy szó amit neked, soha nem mondhattam el
Soha nem mondhattam el, soha nem mondhattam el

A két dal egymásba kapcsolódva tulajdonképpen egy elválás történetét rajzolja ki. A Hangoddal ébreszt a szél egy vonaton távozó ember szemszögéből beszél a kényszerű vagy fájdalmas elszakadásról: elmegy, levelet ír, de maga sem biztos benne, hogy valaha visszatérhet. A dalban végig ott van a bizonytalanság és a hiány, miközben a másik ember emléke még a hétköznapi pillanatokban is visszatér.

A következő, Amit még nem mondhattam el már ennek az elválásnak a lelki következményét fogalmazza meg: valami fontos kimondatlan maradt két ember között. A beszélő tudja, hogy hibázott, és talán már nincs is lehetősége arra, hogy elmondja, amit szeretett volna. A két dal összekapcsolása ezért különösen hatásos: az elsőben az ember elindul a másiktól, a másodikban pedig már azzal szembesül, amit magával vitt, de soha nem tudott kimondani.

Szó se róla, a közönség kitesz magáért. Zúg a Kisstadion és környéke. A zenekar nem a konferanszok szakavatottja. A fém újra belevág az acélba. Fischer Laci újra fűrészel.

Balázs Fecó: Köszönjük szépen! S akkor forogjon tovább ez a lemez. Tudom én ismegnyugodnék...ha valakihez tartoznék.

Tudom én is megnyugodnék

Mint akit felkapott egy hullám, sodródom s nincsen otthonom,
Valaki eljön, valaki elhagy, sehová se tartozom.

Idegen arcok tengerében úgy kelek útra minden hajnalon,
Hogy mire vége, ennek a napnak, megtalálom otthonom.

Hidd el én is megnyugodnék, ha valahová tartoznék
Tudom én is megnyugodnék, ha valakihez tartoznék!

Ereimben a város lüktetése vágtató kaland minden pillanat
Valakit végre, szeretni kéne mire véget ér a nap.

Tudom én is megnyugodnék, ha valahová tartoznék,
Hidd el én is megnyugodnék, ha valakihez tartoznék!

A Tudom én is megnyugodnék egy nyugtalan, útját kereső ember belső állapotáról szól. A beszélő úgy érzi, sodródik az életben, egyik kapcsolatból és helyzetből a másikba kerül, de sehol sem találja igazán a helyét. A város lüktetése és az állandó kaland egyszerre izgalmas és fárasztó számára, mert mögötte egyre erősebben jelenik meg a magány. Valójában nem a kalandot keresi, hanem egy helyet és egy embert, akihez végre tartozhat. A dal központi gondolata éppen ez: a megnyugvást nem az állandó mozgás, hanem a kötődés, az otthon és a szeretet adhatná meg.

Balázs Fecó: Huh. Tudom én is megnyugodnék...ha valakihez tartoznék. Köszönjük szépen. És egy olyan nótával szeretnénk folytatni, ami az első lemeznél maradva. Amiről mindegyikőnknek amíg élünk a földön...egy igaz volt, s lesz. Ezt a valakit úgy hívják, hogy Anyám...vigasztalj engem.

Anyám, vigasztalj engem

Legszebb éveimben, míg gyermek voltam még,
Azt hittem, hogy mindig kék az ég,
Anyám minden éjjel megfogta kezem,
És az életről mesélt.

Lassanként felnőttem, és más ember lettem.
Eltévedt az égen a csillagom.
Elzárták a napot súlyos ködök mögé.
Fáj és bánt minden, nagyon.

Befalazott engem a sűrű, sűrű csönd.
Könnyek között rejtem arcomat.
Anyám lenn a földben földdé változott.
Így talán boldogabb.

Elzárták a napot súlyos ködök mögé.
Eltévedt az égen a csillagom.
Eltemetve élek, és félek mindenkitől.
Fáj és bánt minden, nagyon.

Anyám, anyám ébredj, és vigasztalj engem.
Oltsd el a tüzet égő lelkemben.
Anyám, anyám ébredj, és vigyél magaddal.
Kérlek, vigyél magaddal.
Anyám, anyám ébredj, és vigasztalj engem.
Oltsd el a tüzet égő lelkemben.
Anyám, anyám ébredj, és vigyél magaddal.
Kérlek, vigyél magaddal.

Az Anyám, vigasztalj engem Horváth Attila egyik legmélyebb szövege, mert a gyermekkori biztonság és a felnőttkor kiüresedése közötti szakadékot fogalmazza meg. A gyermekként még "kéknek" látott ég fokozatosan eltűnik, a csillag eltéved, a napot pedig köd takarja el – ezek egyszerű, mégis rendkívül erős képek egy elveszített belső harmatra. Horváth pontosan ráérzett Balázs Fecó líraiságának lényegére: a nagy érzelmeket nem harsányan, hanem személyes, szinte vallomásos hangon kell megszólaltatni. Fecó zenéjének melankóliája mellett ezek a sorok különösen súlyosak, mert az anya már nem tudja megadni azt a biztonságot, amelyet gyermekkorban jelentett – "lenn a földben földdé változott". A dal végére a felnőtt ember már nem megoldást keres, hanem visszavágyik abba az elveszett állapotba, ahol még volt, aki megfogta a kezét. Ezért az ismétlődő "Anyám, anyám ébredj" nem egyszerűen egy anya megszólítása, hanem kétségbeesett vágyakozás egy elveszített biztonság, szeretet és talán maga a gyermekkor után.

A dal önmagában is szép, de hallgatva a tízezer embernyi kórust és Fischer Laci zseniális gitárjátékát még mindig feláll a szőr a karomon. A legvégén már csak a közönség énekel, tízezer pár tenyér csap össze. Dorozsmai felütéseivel még megszínezi és a legvégére is marad egy hihetetlen szomorú gitárszóló. A legvégén a reflént együtt nyomja a gitár és a billentyű. de a billentyű most nem kéne. nagyon nem.

Nem lehet pihenni, örülni a bandának. Beindul a zenekar leggyorsabb dala és Fecó már énekel. Csakúgy, mint a közönség. Belül pogó, csápolás, tombolás.

Ne állj meg soha

Ha magasabbra vágysz, nyugtalan szivvel indulj el ameddig nem késõ
Látványos ugrásra nem számíthatsz már, de vár rád a következõ lépcsõ

Ne állj meg soha, ne állj meg soha már
Ha elindultál ne állj meg soha már!

Lesz, aki segít, lesz aki gátol, lesznek kik az egészet nem értik
Lesz ki visszafordul, mert nem elég erõs lesz, aki veled marad végig

Ne állj meg soha, ne állj meg soha már
Ha elindultál ne állj meg soha már!

Egy kis billentyűszínezés, majd Dorozsmai dobszóló. Mint a lemezen. Vagyis ez kicsit több. És gyorsabb.Talán benne van a világ első három leggyorsabb dobszólójában. 3-4 perc, Péter nem lankad, az ütem szigorúan feszes, csak a fazékhangok változnak. És ha ez eddig nem volt elég gyors, hát az utolsó fél percre még rá is erősít. Tapsvihar.

Balázs Fecó: Dorozsmai Péter!

Persze, hogy a tömeg tombol. Aztán Fecó tolja maga elé a csíkos sakktáblát, nyom egy szólót, amibe végül csatlakozik az egész társaság.

Ne állj meg soha, ne állj meg soha már
Ha elindultál ne állj meg soha már!

Bárki megkisért nézz a tükörbe, ne probállj az lenni ki nem vagy 

Ha válasz úthoz érsz, jobb egy õszinte ellenség, mint egy jóbarát aki holnapra elhagy

Ne állj meg soha, ne állj meg soha már, ez az életed, ne állj meg soha már

A szöveg hangja viszont érdekes abból a szempontból, hogy még erősen hordozza a korai Korál keményebb, útkereső világát. Nem szerelmi vallomás, hanem egyfajta életbölcsesség: ha az ember többre vágyik, el kell indulnia, akkor is, ha tudja, hogy az út nem lesz könnyű. Horváth Attila nagyon egyszerű képekkel dolgozik – a lépcső, az akadályok, a visszafordulás –, mégis egy egész élethelyzetet sűrít beléjük. A "lesz, aki segít, lesz, aki gátol" sorokban benne van az emberi kapcsolatok kettőssége is: útközben nem mindenki marad mellettünk, de az számít, hogy mi magunk ne adjuk fel. A refrén ezért nem egyszerű biztatás, hanem Fecó és a Korál korai korszakának ars poeticája: elindulni, továbblépni, és akkor sem megállni, amikor az út már nehezebb, mint amire számítottunk. Horváth Attila itt kevés szóval, szinte himnikus egyszerűséggel fogalmazza meg azt a makacs életigenlést, amely Fecó zenéjében olyan természetesen tudott megszólalni.

Balázs Fecó: Huh! Megérdemelne egy hatalmas tapsot a Péter, igaz, a dobszólóért? Nagyon szépen köszönjük. Fecó énekével indul a dal.

A szeretet koldusai

Nézd a szeretet koldusait, ahogy állnak az út mentén,
Gazdagságuk a türelem.
Vess egy pillantást feléjük, ők sem mások, mint Te meg én.
Amit keresnek, az a szerelem.
De megtalálniuk nincs túl sok remény.

Talán ártatlanok mind, talán bűnt követtek el?
De azt mondd meg, hogy ki ítél?
Talán mindent odaadtak már, talán semmit sem kaptak még,
S monoton csendben szalad el napra nap, aztán az évre az év.

Hova futsz? Állj meg és nézd a szeretet koldusait,
Egyetlen percre nézz körül!
Ne szaladj, állj meg és nézd a szeretet koldusait!
Ne sírj, hogy itt állsz egyedül!

Te is elmégy mellettem, én is elmegyek melletted,
És visszafordulni nincs idő.
Ki ne mondd, hogy szerettél, én is úgy hallgatom el,
Mintha szégyen volna, hogy valahol, valamikor, valakit szerettem.

Hova futsz? Állj meg és nézd a szeretet koldusait
Egyetlen percre nézz körül!
Ne rohanj, állj meg és nézd a szeretet koldusait!
Ne sírj, hogy itt állsz egyedül!

Talán van még egy lehetőség, talán van még egy esély,
Hogy egy kicsivel jobban figyelj rám, s én egy kicsit jobban figyeljek rád.

A szöveg lényegében a szeretetre vágyó, de abból újra és újra kimaradó emberekről szól. A "szeretet koldusai" nem elesett vagy sajnálatra méltó figurák, hanem hétköznapi emberek, akik ugyanazt keresik, amit valamennyien: hogy valaki észrevegye, elfogadja és szeresse őket. Horváth Attila különösen erős gesztusa, hogy nem kívülállóként beszél róluk, hanem rögtön közénk helyezi őket: "ők sem mások, mint Te meg én" – vagyis nincs jogunk ítélkezni fölöttük. Zeneszöveg

A dal másik fontos témája a rohanó élet: elmegyünk egymás mellett, nincs időnk visszafordulni, és még azt is szégyelljük vagy elhallgatjuk, hogy valaha szerettünk valakit. Ez már nagyon jellegzetes Horváth Attila-i gondolatvilág, és jól illeszkedik a Korál érzelmes, emberközpontú repertoárjába. A végén azonban megjelenik egy halvány remény: talán még van lehetőség arra, hogy jobban figyeljünk egymásra.

És szerintem éppen ezért különösen jó helye van ennek a dalnak A túlsó part lemezén: a Korál itt nem a klasszikus szerelmi dalt hozza, hanem egy sokkal tágabb, társadalmi-emberi vallomást. Fecó zenei világa és Horváth Attila szövege együtt azt mondja: nem feltétlenül az a legnagyobb magány, amikor egyedül vagyunk, hanem amikor emberek között élünk úgy, hogy senki nem veszi észre, mire lenne szükségünk.

Folytatjuk: (2026.10.15. csütörtök)

Írta: Fiery